< Bibliai kérdés a Titusz-levélből

K: Mi a Titus 1:1-ben szereplő vázlat?

V: Íme egy vázlat.

1:1–4 Üdvözlés

1:5–16 Presbiterek kinevezése a hamis tanítók ellen

. 1:5–9 Az elöljárók kinevezése, alkalmassági követelmények és feladatok

. 1:10–16 Védekezés a hamis tanítók ellen

2:1–15 Hogyan és miért viselkedjünk

. 2:1-10 Útmutatások az élet különböző szakaszaira

. 2:11–15 Viselkedésünk alapja: Isten irántunk tanúsított kegyelme

3:1–11 Összpontosítsunk az engedelmességre, és ne a vitákra

. 3:1–8 Emlékeztetés az engedelmességre és a felkészültségre

. 3:9–11 Kerüljük az ostoba megosztottságot

3:12–15 Személyes üzenetek

K: Mi érdekes Pál önmagáról szóló leírásában a Titusz 1:1-ben?

V: Az összes dolog közül, amit Pál mondhatott volna Tituszhoz, itt csak két dolgot emelt ki.

Pál szolga, szolgáló volt, hatóság alatt állt. Pál mindig a „Jézus Krisztus szolgája” kifejezést használja, kivéve itt, ahol azt mondja: „Isten szolgája”.

Pál apostol volt, követ, akinek hatalma volt.

Ez helyénvaló, mert a kérdések közül, amelyekkel Pál szerette volna, ha Titus foglalkozik Kréta szigetén, sok a hatalommal kapcsolatos volt.

K: A Titusz 1:2-ben, a Titusz 3:7-ben és az 1 Timóteus 6:16-ban a keresztényeknek már most van örök életük, vagy ez csupán a halál utáni örök élet reménye?

V: Mindkettő; ez a „már / még nem” paradoxon egyik példája. Megvan a biztos ígéret és a folyamatos létezés mostantól az örökkévalóságig. Ugyanakkor át kell esnünk néhány dolgon, például a halálon és a bema-széki ítéleten, mielőtt megkapjuk örök, dicsőséges testünket. Lásd még az 1 Timóteus 6:16-ra adott választ is. A bema-széki ítéletről további információkért lásd az 1 Korinthus 3:12–15-ről szóló fejtegetést.

K: A Titusz 1:2-ben azt kellene-e mondania, hogy Isten, aki „nem hazudik”, vagy „nem tud hazudni”?

V: A szó szerinti átírás: „nem hazudó Isten”. Bár a görög szó ebben a versben mindkét értelemben értelmezhető, a Titusz 1:2 szándéka azt mondja ki, hogy bízhatunk abban, hogy Isten nem szegi meg az ígéretét. A Zsidókhoz írt levél6:18 is egyértelműen kijelenti, hogy Istennek lehetetlen hazudni.

K: A Tt 1:2-ben a „mielőtt az idő kezdete volt” kifejezés azt jelenti-e, hogy az időnek, ahogyan mi ismerjük, volt kezdete, vagy csupán egy kifejezés arra, hogy nagyon régen volt?

V: A mai keresztények nem értenek egyet ebben a kérdésben. Az idő kezdetéről szóló elképzelés azonban már az ókori írók, például Philo, a zsidó (Kr. e. 15/20 – Kr. u. 50) számára is ismert volt, amint azt a „A teremtésről” című művének 7. fejezetében (26) az 5. oldalon olvashatjuk.

K: A Tituszhoz írt levél 1:5-ben mikor hagyta Pál Tituszt Kréta szigetén?

V: Pál az ApCsel 27:7–9 szerint Kréta szigetén tartózkodott. Sokan azonban úgy vélik, hogy Pálnak nem volt elég ideje arra, hogy Titust ott hagyja, és azt gondolják, hogy Pál csak később ment Kréta szigetére. Ez azt jelentené, hogy Pált kétszer is bebörtönözték Rómában, és a két bebörtönzés között Pál a „ ” útvonalon jutott el Kréta szigetére. Másrészt lehetséges, hogy Pál „ott hagyta” Titust Kréta szigetén anélkül, hogy ő maga is partra szállt volna.

Titusról nem sokat tudunk. Csak a 2Kor 2:13; 7:6,13,14; 8:6, 16, 23; 12:18; Gal 2:1-3; 2Tim 4:10 versekben említik.

K: Mit tudunk Krétáról a Tituszhoz írt levél 1:5-ben?

V: Kréta egy nagy sziget, amely kelet-nyugat irányban körülbelül 160 mérföld (260 km) hosszú, észak-déli irányban pedig a legszélesebb pontján 37 mérföld (60 km) széles. Már jóval Ábrahám előtt benépesült, és a Mózes első könyve 10:14-ben lakóit kaftoritaiknak nevezi, a Kaftor nevű ősi krétai elnevezés után. A tengeri népek egy része, később a filiszteusok, tőlük származott. Kréta népes sziget volt. Homérosz (és Dávid) idején a Believer’s Bible Commentary 2134. oldala szerint 90–100 város volt rajta. Ma körülbelül 630 000 ember él ott.

Kréta szigetén i. e. 2700–1800 között virágzott a kissé rejtélyes minószi civilizáció, amely Mózes idején ért véget, amikor a mükénéi görögök betörtek a szigetre. Kréta nyilvánvaló megállóhely volt a Ciprusról, Szíriából és Júdeából Rómába, illetve visszafelé tartó hajók számára.

A krétaiak híresek voltak hazugságaikról; a görög „kritizo” kifejezés, amelynek jelentése „krétaiassá tenni”, hazudást jelentett. Titusnak számos kihívással kellett szembenéznie. De akárcsak nekünk, Titusnak is szem előtt kellett tartania, hogy a harc nem az övé, hanem az Úré.

K: A Titusz 1:5, 10, 12-ben miért lenne szüksége Krisztus egyházának a mi megerősítésünkre?

V: Miközben Isten az egyházban munkálkodik, általában embereket használ eszközként munkájához. Szeretjük azt hinni, hogy a korai gyülekezeteknek nem voltak problémáik. De a korinthusi, a galatiai és a krétai gyülekezetek, valamint a Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezet közül hat példája azt mutatja, hogy ez túlzottan rózsás képet fest róluk. Ahogyan egy háznak is lehetnek problémái a romlással, a termeszekkel és az alapokkal, úgy egy gyülekezetben is legalább háromféle megerősítésre lehet szükség.

a) A Titusz 1:5 azt mutatja, hogy még egy igazi gyülekezetben is lehetnek olyan dolgok, amelyekből súlyosan hiány van.

b) A Titusz 1:10 azt mutatja, hogy a gyülekezeten belül is lehetnek olyan akadályok, amelyeket a Sátán küld, hogy megtámadja a gyülekezetet.

c) A Titusz 1:12-ben a krétaiakról szóló kijelentés arra emlékeztet minket, hogy egy adott kultúra gyakran hajlamosabb bizonyos bűnöket elkövetni vagy figyelmen kívül hagyni, mint mások. Az egyházi vezetőknek vissza kell hívniuk az adott kultúrában élő gyülekezetet Jézus Krisztus örök érvényű igazságaihoz.

K: A Tt 1:5 szerint mikor van szükség szervezettségre egy gyülekezetben, és mikor lehet valami túlságosan szervezett?

V: Nyilvánvalóan Isten is akart némi szervezettséget; Pál a Titusz 1:5-ben arra utasította Tituszt, hogy minden gyülekezetben nevezzen ki presbitereket. A gyülekezetben lévő presbiterek/felügyelők/idősebbek említése megtalálható az ApCsel 14:23; 15:2,4,6; 15:22,23; 16:4; 20:17; 20:28; 21:18; a Filippi 1:1; az 1 Timóteus 4:14; 5:17; a Títusz 1:5; valamint a Jakab 5:14 versekben. Egy-egy presbiterről az 1 Timóteus 3:1,2; Títusz 1:7 versekben esik szó.

A diakónusokról a Filippi 1:1; 1 Timóteus 3:8–13 szól. A diakónissákról az 1 Timóteus 3:11 említést tesz. A szervezet – akár egy gyülekezetben, akár bármely más szervezetben – akkor válhat rosszá, ha a szervezet kárára ösztönzi az önérdeket, elitisztikus lesz, és öncélú, önfenntartó hierarchiát hoz létre. A katolikus és az ortodox egyházakban a későbbi tisztségek – az olvasók, a lektorok, a chorepiscopoi (vidéki püspökök vagy körzeti lelkészek), az érsekek, a kardinálisok, a tiszteletreméltó püspökök, a metropoliták, a szerzetesek, az apátok, az apácák, az apátnők, a ferencesek, a kolduló szerzetesek, az oltárfiúk és -lányok, a pápák, a pátriárkák – sehol sem szerepelnek a Bibliában.

K: Mit jelent a Tt 1,6-ban az, hogy „csak egy felesége legyen”, vagyis hogy „egy nőhöz hű férfi” legyen?

V: Itt négy alkérdés merül fel: a poligámia, a válás, az újraházasodás és a cölibátus. Nyilvánvaló, hogy aki egyszerre több feleséget tart, az „több nővel élő” férfi. Az a férfi sem lehet presbiter, aki bűnt követett el azzal, hogy elválasztotta feleségét (házasságtörés kivételével), majd újraházasodott valaki mással. Ezen nyilvánvaló esetek mellett azonban nézeteltérések vannak.

Az egyháztörténészek megemlítik, hogy Péter házas volt, és Krisztus feltámadása után is házas maradt. Amikor Péter feleségét vértanúhalálra ítélték, Péter a tömegből kiáltott neki: „Emlékezz az Úrra!”. Mivel azonban Péter valószínűleg már az írás keletkezése előtt házas volt, ez itt nem releváns.

Sok korai keresztény püspök cölibátusban élt.

A keleti ortodox egyházakban a pap házas lehet, vagy cölibátusi fogadalmat tehet. Ha azonban egy pap házas, és felesége meghal, a pap nem házasodhat újra, ha pap maradni akar.

A bibliai egyházakban egy nő lehet lelkész nők és gyermekek felett. De a bibliai egyházakban mindkét nem esetében a lelkészt feddhetetlennek tekintik, ha a házastárs elvált tőle, de nem akkor, ha a lelkész vált el a házastársától (kivéve házasságtörés esetén).

A keresztények között vita tárgyát képezi, hogy valaki megfelel-e ennek a követelménynek, ha házastársa halála után újraházasodik.

K: A Titusz 1:6 szerint lehet-e valaki presbiter, ha nincs gyermeke?

V: Igen, néha az emberek nem tudnak gyermeket vállalni. Sok korai keresztény püspöknek nem volt felesége vagy gyermeke.

K: A Titusz 1:6 szerint kizáró oknak számít-e, ha a presbiter felnőtt gyermekei hűtlenek, vagy csak azok a gyermekek, akik az ő háztartásában élnek?

V: A keresztények nem értenek egyet ebben a kérdésben. A Believer’s Bible Commentary 2136. oldalán az áll, hogy csak azok a gyermekek számítanak, akik a szülői felügyelet alatt állnak az otthonban.

K: Miért térnek el kissé egymástól a Tt 1:6–8 és az 1 Tim 3:2–7 az elderekre vonatkozó követelmények tekintetében?

V: Pál két, egymást kiegészítő leírást adott a megfelelő eldérről, de nem adott meg egy meghatározást a megfelelő eldérre vonatkozóan. Pál nem állított össze kimerítő szabálylistát, mert különböző korokban és kultúrákban más szempontokat is figyelembe kell venni. Inkább a keresztény vezetőknek kell istenfélő ítélőképességüket használniuk az elderek kiválasztásakor, és a Titus 1:6–8-ban és az 1 Timóteus 3:2–7-ben felsorolt követelmények együttesen egy minimális listát alkotnak, nem pedig kimerítő listát.

K: A Tt 1:7-ben a „presbiter” és a „felügyelő/püspök” szavak felcserélhetőek-e a Bibliában?

V: Igen. Az egyháznak szüksége van istenfélő vezetőkre, de ne feledjük, hogy azok a tulajdonságok, amelyek egy embert sikeressé tesznek az üzleti életben, nem mindegyike egyezik meg azzal, ami valakit alkalmassá tesz a presbiteri tisztség betöltésére, bár van némi átfedés.

K: A Titusz 1:7,11 és az 1 Péter 5:2 versekben hogyan lehet a pénz „piszkos”?

V: Ez „tisztességtelen nyereséget” jelent, nem csupán lopást vagy rablást. Ez bármire utalhat, amivel valaki olyan dologból szerez hasznot, amiből nem szabadna. A középkorban az emberek egy érmével a kezükben mentek misére. A pap elvette az érmét, és adott nekik egy ostyát. Sokszor a laikusok nem kaptak bort, azt csak a papság itta. Nincs érme, nincs ostya. Felmerült egy probléma, amikor vándorló szerzetesek jártak a különböző helyeken, miséket tartottak és gyónásokat hallgattak, ahol pénzt kaptak a búcsúért, és a papok jövedelme csökkent, amikor a szerzetesek a közelben voltak.

Az emberek olyan tisztességtelen hasznot is hajthatnak, amely nem közvetlenül pénz. Törekedhetnek pozícióra és hatalomra, ami ugyan több pénzhez és magasabb fizetéshez is vezethet, de inkább a hatalomról szól, mint a pénzről.

K: A Titusz 1:9-ben mit jelent az, hogy „szilárdan ragaszkodni a hűséges igéhez”, és mit jelent az ellenkezője?

V: Bizonyos dolgokban lehet tárgyalni és kompromisszumot kötni, de az evangélium igazsága nem tartozhat ezek közé. Természetesen a szilárd ragaszkodás elmulasztása az evangélium igazságainak tagadását jelentheti, például azt, hogy Jézuson kívül nincs út a mennybe. A szilárd ragaszkodás elmulasztása azonban arra is vonatkozhat, ha azt tanítják, hogy az evangélium igazságai csupán vélemények, vagy nem alapvető fontosságúak.

K: A Titusz 1:10-ben miért voltak olyan sokan Pál ellenfelei?

V: Ilyen rövid idő alatt számos ember állt fel Pál ellen. Valószínűleg azért, mert Pál annyit tett azért, hogy embereket vezessen Krisztushoz, és a Sátán megpróbálta felkelteni mindazokat, akiket csak tudott, hogy ellene szegüljenek. Az ellenállás egy része hamis tanokból fakadt, egy része abból, hogy bűnös életet akartak élni, mások esetében pedig talán egyik sem volt a fő ok, hanem csupán a hatalom általános elutasítása. Néha, amikor valaki nagyon sikeres valamiben, vannak gonosz emberek, akik le akarják rombolni, ha másért nem is, csak azért, mert nem akarják látni, hogy más sikeres legyen.

K: A Titusz 1:11-ben hogyan okoz kárt a hamis tanítások terjesztése?

V: Még ha nem is lélekromboló eretnekségről van szó, ez is megzavarhatja a keresztényeket és megoszthatja az egyházat. Amikor azt mondja, hogy „szájukat el kell hallgattatni”, azt jelenti, hogy ki kell őket zárni az egyházból. Még ha keresztények is, ha hamis tanításaikkal szétszórják Isten nyáját, ki kell őket zárni.

K: A Titusz 1:11-ben szereplő verset és az evangélium mindenki számára való felajánlását hogyan értelmezik a kálvinisták és a nem kálvinisták?

V: Egyes kálvinisták szerint az evangéliumot nem kínálják fel mindenkinek. A hiperkálvinista A. W. Pink A Isten szuverenitása című művében így fogalmaz: „Az evangélium jellegét és tartalmát illetően ma a legnagyobb zavar uralkodik. Az evangélium nem olyan „ajánlat”, amellyel az evangelizáló házalókkal szabadon kereskedhetnek. Az evangélium nem puszta meghívás, hanem hirdetés... Senkitől sem kérik, hogy higgye el, hogy Krisztus kifejezetten érte halt meg. ... Az evangélium röviden a következő: Krisztus a bűnösökért halt meg, te bűnös vagy, higgy Krisztusban, és üdvözülni fogsz.” (209. o., az eredetiben dőlt betűvel). Figyeljük meg a finom különbséget: mivel Krisztus a bűnösökért halt meg, és te bűnös vagy, egy bűnös könnyen azt gondolhatja, hogy Krisztus érte halt meg. Pink azonban valójában úgy véli, hogy Krisztus egyes bűnösökért halt meg, akik közé te tartozhatsz, de nem feltétlenül. Pink nézetének kiegészítéseként meg kell említeni, hogy Pink hitt az evangélium hirdetésében (uo. 210. o.), és abban, hogy aktívnak kell lennünk, nem pedig fatalistának az evangélium hirdetésében és a keresztény munkában.

A nem-kálvinisták és más kálvinisták úgy vélik, hogy az evangéliumot mindenkinek felajánlják. Az alábbiak egy kálvinista szerző füzetéből származnak.

A „Bűnösök, akiket Jézus befogad” című füzetben James Boice előszavában ezt írja: „Ahogyan a hiperkalvinisták manapság ilyen dolgokról gondolkodnak, Jézusnak biztosan hibát kellett elkövetnie, amikor a János 3-ban leírtak szerint ennyit magyarázott az evangéliumból Nikodémusnak. ... Nikodémus nem született újjá. Tehát ezeknek az embereknek a gondolkodásmódja szerint Jézusnak ott kellett volna abbahagynia a beszélgetést. »Gyere vissza később, amikor újjászülettél« – ezt kellett volna mondania.... Jézus pontosan tudta, mit csinál. ... Bill Payne kanadai lelkész tudja ezt, és azt kívánja, bárcsak minden más kálvinista is tudná, ezért írta meg ezt a kis füzetet . Különösen fáj neki, hogy oly sokan használják a jó teológiát arra, hogy aláássák azt a felelősségünket, amely keresztényekként ránk hárul, hogy elvégezzük azt az ugyanolyan jó munkát, hogy meghívjuk a bűnösöket Jézus Krisztushoz.”

William Payne a „Sinners, Jesus will Receive” című füzetének 23. oldalán így fogalmaz: „A református hit – amelynek része a korlátozott engesztelés tanítása – és az egyetemes meghívás közötti egyensúly megteremtésének problémája Angliában is felmerült. Ez látható Andrew Fuller történetében, aki a missziós munkában örökre William Carey-vel összekapcsolt nagy nevek egyike. Fuller, aki 1754-ben született, olyan lelkészi környezetben nőtt fel, amelyet az a prédikálási stílus befolyásolt, amely nem hitt az egyetemes meghívásban. Ez – ahogyan valaki kifejezte – »a Gill-féle prédikálás« volt. Fullert 21 éves korában hívták el a lelkészi szolgálatra, és szolgálatának kezdetén Bunyan és Gill írásai nyújtottak neki segítséget. Hamarosan azonban rájött, hogy nagy különbség van a két férfi között. Noha mindketten szilárdan ragaszkodtak a kálvinista teológiához, beleértve a korlátozott engesztelést is, Bunyan nyilvánvalóan nem habozott arra hívni minden bűnöst mindenütt, hogy jöjjön Krisztushoz, míg Gill soha nem tett volna ilyet. Hosszas imádság és tanulmányozás után Fuller arra a következtetésre jutott, hogy ebben a kérdésben Bunyan állt a Szentírás mellett, Gill pedig nem. Fuller meggyőződései végül ahhoz vezettek, hogy megírta a híres, A minden elfogadásra méltó evangélium című könyvet, és ennek a könyvnek közvetlen eredményeként indult el Carey az evangéliummal Indiába.... E rövid történeti vázlatot azzal a megjegyzéssel zárnánk, hogy amikor eltávolodtak a hiperkalvinista állásponttól – amelyben nem volt szabad evangéliumi felajánlás –, olyan emberek, mint Boston és Fuller, nem lettek arminiánusok!” 23. o.

A 22. oldalon Payne így fogalmaz: „Azt a tényt, hogy a hiperkalvinizmus ekkor már a Skót Egyház nagy részét magába szippantotta, bizonyítja, hogy a *Marrow* újbóli kiadása nagy felfordulást okozott, és hogy a Skót Egyház közgyűlése elítélte.”

Maga Kálvin is úgy vélte, hogy az evangéliumot mindenkinek felajánlják. „Isten irgalma egyformán felajánlódik a hívőknek és a hitetleneknek egyaránt” – áll a Sinners Jesus Will Receive című röpirat 21. oldalán. A nem
A nem kálvinista keresztények mindannyian úgy vélik, hogy az evangélium által kínált üdvösséget mindenkinek hirdetni kell.

K: Miért idézett Pál a Titusz 1:12-ben egy nem bibliai forrásból?

V: Pál szabadon idézhetett bármely igaz mondást, amit csak akart. További információkért lásd az ApCsel 17:16–34-ről szóló fejtegetést.

K: Miért tűnik úgy a Titusz 1:12-ben, hogy Pál sértegeti a krétaiakat?

V: Pál valójában a saját irodalmukból idézett, egy híres krétai költőtől, Epimenidésztől (kb. i. e. 600). Ugyanazt az Epimenidészt, akit Pál az ApCsel 17:28-ban is idézett. Sem Pál, sem Epimenidész nem azt akarta mondani, hogy minden krétai – Epimenidészt is beleértve – soha nem mondott egyetlen igazságot sem. Inkább arról volt szó, hogy a krétaiak hajlamosak voltak a hazugságra. Íme az idézet, amelyet Epimenidész Minósz, Zeusz fia szájába ad.

„Sírhalmot készítettek neked, ó szent és magasztos – a krétaiak, örök hazugok, gonosz vadállatok, tétlen hasúak! De te nem haltál meg; élsz és örökké fennmaradsz, mert benned élünk, mozgunk és létezünk.” (M.D. Gibson szerk., Horae Semiticae, 40. o., szír nyelven).

Pál itt sem humoros, sem sértő nem akar lenni. Az objektív igazság az, hogy egyes kultúrákban az emberek hajlamosabbak bizonyos bűnökre. Néha ennek genetikai alapja van, mint például az észak-amerikai indiánok és az alkoholizmus esetében, máskor pedig egy kultúrában uralkodó bűnöknek egyáltalán nincs genetikai alapja, hanem külső tényezőknek köszönhetők. Például egykor Kínában nagyon sokan voltak ópiumfüggők, mivel a britek megnyerték az ópiumháborúkat, hogy megvédjék állítólagos „jogukat” az ópium Kínába történő exportjára. Mit gondolsz, melyek a te kultúrád uralkodó bűnei?

Alexandriai Kelemen (Stromata (193–202), 1. könyv, 14. fejezet, 313. o.) megerősíti Pál szavait a krétaiakról. A görög kritizo kifejezés – amelynek jelentése „krétaiassá tenni” – hazudást jelentett, az Expositor’s Bible Commentary 11. kötete 433. oldalának megfelelően.

A görög költő, Kallimakhosz is valami nagyon hasonlót mondott. Athenagorasz (177) idézi Kallimakhosz Jupiterhez írt himnuszának 8. versét és az azt követő sorokat: „A krétaiak mindig hazudnak; mert ők, ó király, sírt emeltek neked, aki nem haltál meg.” A Plea for Christians, 29. fejezet, 145. oldal. Origenész is ugyanezt az érvet használja az Origenes: Celsus ellen című művének 3. könyvében, 43. fejezet, 481. oldal. Ez az idézet azért érdekes, mert a görög pogány vallás ellentmondását mutatja be. Mivel a krétaiak sírt építettek a halott Jupiter tiszteletére, hogyan lehetne őt továbbra is imádni, ha még mindig halott, és teste a sírban van? Ha Jupiter nem él, akkor nincs értelme imádni őt vagy segítségéért imádkozni. De ha a görögök azt hitték, hogy Jupiter újra életre kelt, akkor nem szabadna azt gondolniuk, hogy a halottak feltámadása kizárt. Tehát alapvetően a hazugság egyik formája az „intézményes hazugság”, amikor az egész kultúra kifejezetten megerősít valamit, amiről az egész kultúra láthatja, hogy nem igaz.

K: A Titusz 1:13-ban: mit tegyél, ha azok az emberek, akiknek szolgálsz, nem tűnnek túl „ígéretesnek”?

V: Alázatosan imádkoznunk kell a megkülönböztető erőért. Egyrészt nem tudhatjuk biztosan, mert Isten ismeri a szívüket, mi pedig nem. Másrészt, amikor azt tapasztaljuk, hogy több lehetőség van az Úr szolgálatára, mint amennyit időnk enged, akkor a rendelkezésünkre álló legjobb ismereteink alapján a keresztényeknek azokra a helyekre kell menniük, ahol a legnagyobb a szükség és a legnagyobb a hatás. De ahelyett, hogy „magányos harcosok” lennénk, a keresztényeknek egyként kell együttműködniük.

K: A Titusz 1:14-ben milyen zsidó mesékre utal Pál?

V: A Szentírás nem mondja meg. De tudjuk, hogy a zsidóknak számos mesekönyvük és hagyományuk volt, amelyek ma az apokrifekben és a pszeudepigráfákban maradtak fenn. Ezek valószínűleg azok a mítoszok közé tartoztak, amelyeket Pál az 1 Timóteus 1:4-ben arra utasította Timóteust, hogy parancsolja meg az embereknek, kerüljék el. Keresztényekként egyértelműen meg kell különböztetnünk Isten Igéjét és Isten Igéjének saját értelmezésünket. Erről bővebben lásd a Példabeszédek 30:5–6-ot és az 1 Korinthus 4:6-ot.

K: A Titusz 1:15-ben hogyan lehet, hogy a tiszta emberek számára minden tiszta?

V: Ez több szempontból is igaz.

Pozitívumként említhető, hogy a tiszta szívű emberek nem mindig azon töprengenek, hogyan lehetnének tisztátalanok, és nem gyanakodnak arra, hogy mindenki más tisztátalan indítékokból cselekszik.

Negatívumként viszont előfordulhat, hogy valaki, anélkül, hogy alaposan átgondolná a dolgokat, olyan helyzetbe kerül, ahol gyanúba keveredhet, mintha valami gonoszt tett volna, pedig nem tett ilyet, és nem is állt szándékában. Ezért kerülnünk kell a gonoszság látszatát és formáját is, ahogyan az 1 Thesszalonikiakhoz írt levél 5:22 mondja. Emellett előfordulhat, hogy nem gyanakodnak másokra, amikor pedig gyanakodniuk kellene. Nehézséget okozhat számukra felismerni, hogy az illető viselkedése összhangban áll-e valakivel, aki hátsó szándékokkal cselekszik.

A Hegyi Beszédben, a Máté 5:8-ban ez áll: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” Jézus azonban azt is mondta nekünk, hogy legyünk okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok (Máté 10:16 és következő versek).

K: A Titusz 1:15-ben, mivel minden tiszta, mi a helyzet a marihuánával, az LSD-vel, a zsarolással, a nemi erőszakkal stb.?

V: Pál azt mondja, hogy minden tápláló étel fogyasztása megengedett. Az embereknek nem szabad olyan, az elmét tönkretevő kábítószereket injekciózniuk vagy lenyelniük, mint a kokain vagy az LSD, éppúgy, ahogyan nem szabadna trágyát enniük sem.

K: A Titusz 1:16-ban hogyan lehet, hogy egyesek alkalmatlanok bármilyen jó cselekedetre, „minden jó cselekedetre alkalmatlanok”?

V: Ha jellemük szégyent hoz Krisztusra és az egyházra, akkor a világ szemében még azok a jó dolgok sem számítanak, amelyeket megpróbálnak tenni. Egyesek esetében nem csupán az a probléma, amit nem tudnak, hanem azok a dolgok is, amikben hisznek, pedig azok nem igazak, valamint azok a dolgok, amiket fontosnak tartanak, pedig nem azok. Ahogy a Believer’s Bible Commentary 2138. oldalán olvasható: „A hamis tanítók élete inkább rágalmazás volt, mint a Biblia.”

K: A Titusz 1:16 szerint hogyan kell bánni azokkal az emberekkel, akik kárt okoznak vagy tönkreteszik az egyházat vagy egy szervezetet?

V: Ehhez hasonlóan kell eljárnod, mintha a testvéred vétkezne ellened a Máté 18:15–17 szerint. Először négyszemközt próbáld meg helyrehozni őket. Remélhetőleg felismerik hibájukat, és maguk mondják el másoknak, hogy tévedtek, és mi a helyes nézet. Ha azonban ez nem jár sikerrel, vegyenek magukhoz még egy vagy két embert tanúként, és próbálják meg ráébreszteni a hibájára. Ha ez sem segít, akkor az egész gyülekezetnek tudnia kell róla, és az illetőt – még ha hívő is – ki kell zárni a gyülekezetből.

A fentiek mind magán-, mind nyilvános ügyekre vonatkoznak. De emellett a hamis tanítások esetében a hibát annak a hallgatóságnak a körében kell rámutatni és cáfolni, amelynek eredetileg azt a hibás tanítást hirdették. Tehát ha egy egész vasárnapi iskolai osztályban vagy egy istentiszteleten tanították a hibás tanítást, akkor annak a cáfolatát, hogy miért tanított rosszul az a személy, és mi a helyes tanítás, az egész vasárnapi iskolai osztálynak vagy a gyülekezetnek hallania kell.

K: A Titusz 2:1-ben milyen példák szerepelnek arra, hogy egy keresztény mikor mondhat olyat, ami nem illendő?

V: Különböző módon fordulhat elő, hogy a keresztények véletlenül, vagy nem véletlenül, hanem gondatlanságból olyasmit mondanak, ami nem helyénvaló.

Olyan dolgok, amelyek másokat bűnre ösztönöznek.

Pletykálás vagy rágalmazás

A kereszténység vagy más keresztények kigúnyolása, illetve mások általános lekicsinylése

Olyan dolgok, amelyek meggyalázzák Istent, vagy nem dicsőítik Őt.

Ne feledd, hogy bármilyen helyzetben mindig van lehetőséged arra, hogy ne mondj semmit. Ahogy valaki egyszer mondta: „Jobb hallgatni, és bolondnak tartatni magad, mint kinyitni a szádat, és minden kétséget eloszlatni.”

K: A Titusz 2:2–6-ban, ha Titusznak magának kell tanítania az idősebb férfiakat, az idősebb nőket és a fiatal férfiakat, miért nem tanítja a fiatal nőket is?

V: A Biblia nem mondja meg. A keresztények azonban észrevették ezt a „szándékos kihagyást”, és legalább három okot látnak rá.

1. Titus számára felmerülő kísértés.

2. Rossz látszatot kelthet mások számára, még akkor is, ha mind Titus, mind a nők tiszták voltak. (2 Korinthus 8:21; 1 Thesszaloniki 5:22)

3. Nem csupán a nők számára jelentett kísértés, hanem elterelés is Titus Isten igazságáról szóló tanításától.

Amikor a Texasi Egyetemen tanultam, még nem gondoltam arra az igazságra, amelyet a Titus-levélben szereplő „szándékos kihagyás” sugall. Egyszer elhoztam egy vonzó keresztény lányt az egyetemi kollégiumi szobámba, becsuktam az ajtót, és együtt bibliaórát tartottunk. Miután elment, a többi srác (nem keresztények) ugrattak azzal, hogy mit csináltam egyedül a szobámban a lánnyal. Körülbelül egy héttel később egy másik lány jött a szobámba, és együtt tanulmányoztuk a Bibliát, és a fiúk ugyanazt gondolták, annak ellenére, hogy én ártatlanságomat hangoztattam. A következő héten mindkét lány együtt jött, és ahogy később elmondták nekem, vagy én egy szuper srác voltam, vagy talán mégis az igazat mondtam. Bár végül teljesen hittek nekem, hiba volt részemről, hogy nem kerültem el a gonosz látszatát.

A Titusz 2:7-ben a „nekik” szó nem szerepel a görög szövegben. Tehát Titusznak nem nekik [a fiatalabb férfiaknak] kell példát mutatnia, hanem [mindenkinek] példát kell mutatnia.

K: A Tt 2:6-ban mi lenne a különbség két olyan keresztény között, akiknek jó keresztény jellemük van, kivéve, hogy az egyik önuralommal rendelkezik, a másik pedig nem?

V: Az itt szereplő görög szó, a sophron/sophronas – amely az 1 Timóteus 3:2-ben, a Titus 1:8-ban és a 2:4-ben is előfordul – tág jelentéssel bír. Azt jelenti, hogy semmi hatása alatt nem áll, józan gondolkodású és önuralmas. Ez magában foglalja azt is, hogy a Titus 2:12-ben „nemet” mond a bűnre.

K: Miért kell a rabszolgáknak engedelmeskedniük gazdáiknak a Titusz 2:9 szerint?

V: Az ókori birodalmak a rabszolgaságon alapultak, és a rabszolgaságnak való alávetés általában az egyetlen lehetőség volt. Noha egyes gazdák kedvesek voltak, sokan nem azok voltak. Tekintettel arra, hogy sok keresztény rabszolga volt, általában jobban jártak, ha engedelmeskedtek, mint ha ellenszegültek.

Ez egyben annak a konkrét esete is, amit Jézus általánosságban mondott a Máté 5:39-ben: „Ha valaki megpofozza a jobb orcádat, fordítsd felé a másikat is.” Az 1 Péter 2:18–25 is arról szól, hogy a rabszolgáknak el kell viselniük gazdáikat, még a keményeket is. Lásd még az 1 Korinthus 7:21–23-ról szóló fejtegetést is.

K: A Titusz 2:9 szerint a rabszolgáknak mindenben engedelmeskedniük kell-e gazdájuknak, beleértve az istentelen dolgokat is?

V: Nem. Példát kellett mutatniuk azzal, hogy engedelmeskedtek gazdáiknak, de nem szabadott ellenszegülniük Istennek, aki a legfőbb hatóság.

K: Miért mondja ki a Titusz 2:10 kifejezetten a rabszolgáknak, hogy ne lopjanak és ne csempésszenek el semmit?

V: A házi rabszolgák olyan helyzetben voltak, hogy ellophatnak dolgokat anélkül, hogy a gazda valaha is megtudná, melyik rabszolga lopott. Egy rabszolga számára könnyű lenne igazolni a lopást: mivel a gazda (görögül despota) kényszerít, hogy a rabszolgája legyek, nekem is jár valami cserébe. A bűn igazolása talán értelmet nyer az illető számára, de Isten számára elfogadhatatlan.

K: A Títusz 2:11-ben hogyan jelenhetett meg az emberek előtt az üdvösséget hozó kegyelem, hiszen – ellentétben az univerzalisztikus eretnekséggel – nem mindenki üdvözül?

V: Mindenkinek hirdették a földön, de ez nem jelentette azt, hogy mindenki úgy döntene, hogy él vele. Az evangélium ingyenes felajánlását mindenkinek be kell mutatni, ahogyan Péter tette az ApCsel 2:38-ban. Sírsz-e az elveszettekért a Lukács 19:41-ben? Lásd még a 2Thessz 2:8-at; az 1Jn 2:2-t; és az 1Tim 4:10-et.

K: A Titusz 2:11-ben hogyan jelenhetett meg az üdvösséget hozó kegyelem minden ember számára, hiszen nem mindenki látta Jézust?

V: A görög szöveg itt dativusban áll, és fordítható úgy, hogy „mindenkinek” vagy „mindenki számára”. Az üdvösséget hozó kegyelem legalább háromféleképpen jelenhet meg mindenki számára.

1. Végül a földön élő minden ember megismeri Jézust és az evangéliumot, és döntést hoz.

2. Az 1 Péter 3:19 és az 1 Péter 4:6 szerint még azoknak is hirdették, akik már meghaltak.

3. A Jelenések 20:5 szerint az ezeréves királyság idején mindenki feltámad, és megismeri Jézust.

K: A Titusz2:13 -ben az áll, hogy Jézus Isten?

V: Igen. Bár a görög szöveg kétértelmű, a tartalom egyértelmű. Hány megjelenésről van szó, és melyik megjelenés az Atyaisten? Csak egy megjelenés van, és az Jézus Krisztusé, nem az Atyaistené. Nyelvtani szempontból a görög mondat nagyjából kétféleképpen értelmezhető:

(a) két megjelenés: 1) a mi nagy Istenünk, és 2) a mi Megváltónk, Jézus Krisztus. (két lény)

(b) egy személy megjelenése: a mi nagy Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus. (egy személy)

Ha azonban az első értelmezés lenne helyes, akkor mikor fog megjelenni Isten, az Atya Krisztus második eljövetelekor? Mivel mindenki egyetért abban, hogy Krisztus második eljövetelekor Jézus jelenik meg, és nem az Atya, az eredeti jelentés a második értelmezés volt, és nem az első. Ez egy fontos szempont, amelyet meg kell osztanunk a Jehova Tanúival.

János Krisztosztom görög nyelvtudása olyan ékesszóló volt, hogy „Krisztosztomnak”, azaz aranyszájúnak nevezték. Kr. u. 407-ben bekövetkezett vértanúsága előtt ő is írt erről a versről, hogy ez semmiképpen sem utalhat az Atya „megjelenésére”.

Tehát a (b) válasz a helyes, és ez arra utal, hogy Jézus Isten.

K: A Titusz 2:15-ben és az 1 Timóteus 4:12-ben hogyan tudták Titus és Timóteus elérni, hogy senki se nézze le őket?

V: Amennyire csak lehetséges volt, ellenállniuk kellett mind a keresztény testvéreiknek, mind másoknak, akik fiatal koruk miatt lenézték őket.

Pál két helyen is említi ezt, két különböző személyhez szólva, így Pál ezt fontos potenciális problémának tekintette. Amikor Pál úgy döntött, hogy elküldi Timóteust és Titust, talán nem a legimpozánsabb megjelenésű embereket választotta ki, de Pálnak nem is kellett ezt tennie. Pál a legjobb embereket akarta volna kiválasztani, akiket elküldhet. Néha szolgálatunkat és hírnevünket csorbíthatja, ha mások nyilvánosan lenéznek minket. Meg kell védened a hírnevedet, de anélkül, hogy te magad is a sárba kerülnél.

K: A Titusz 3:1-ben a krétai keresztények valószínűleg már korábban is hallották ezeknek a dolgoknak a nagy részét. Hogyan emlékeztessük hasznosan az embereket olyan dolgokra, amelyeket már ismernek?
V: Ismételheted az üzenetet más szavakkal. De vedd észre, hogy teljesen különböző módok léteznek egy üzenet átadására. Adhatod az információt vázlatos formában, vagy mesélhetsz történeteket. Adhatsz példákat arra, hogy hogyan kell követni valamit, vagy ellenpéldákat arra, hogy vannak, akik nem követik. Néha a kérdéseid mélyebbre hatolnak az emberben, mint a kijelentéseid.

Talán megpróbálhatod kideríteni, mi más tartja vissza őket attól, hogy ezeket a dolgokat kövessék.

K: A Titusz 3:1 és a Róma 13:1 szerint a keresztényeknek mindig engedelmeskedniük kell a kormánynak?

V: Nem. A korai keresztények különbséget tettek az úgynevezett „törvényes törvények” és az „törvénytelen törvények” között, mint például a római császárnak való áldozathozatal. Minden olyan törvényt betartottak, amely nem sértette Isten törvényét, de inkább a halált választották, mintsem hogy olyan törvényeket kövessenek, amelyek Isten ellen szóltak.

K: A Titusz 3:2 szerint hogyan fordulhat elő, hogy – talán véletlenül – nem tanúsítunk alázatot mindenki iránt?

V: Először is, mi nem a helyes válasz, majd a helyes válasz.

Nem ez a válasz: Ne tegyél olyat, amit tiszteletlenségnek tartanál. Ez csak részleges válasz, mert lehetnek olyan dolgok, amelyeket mi nem tartanánk tiszteletlenségnek, ha velünk tennék, de ők nagyon tiszteletlennek tartják. Valami számunkra talán nem nagy ügy, sőt vicces is, de másokat súlyosan megsérthet.

A válasz: Légy tiszteletteljes velük szemben, úgy, ahogyan ők a dolgokat tiszteletteljesnek tartanák, mindaddig, amíg ez nem veszélyezteti a hitedet vagy az üzenetedet. Példaként arra, hogy ne veszélyeztessük az üzenetünket: ha valaki a saját vallásának alapítóját prófétának tekinti, és ő egy hamis vallást alapított, ne beszélj úgy, mintha egyetértenél azzal, hogy ő próféta. De tisztelheted az embert anélkül, hogy tisztelnéd a hamis vallását.

Légy szelíd és udvarias (1 Péter 3:8), ne viszonozd a rosszat rosszal, hanem inkább áldj meg (1 Péter 3:9).

Az egyik motiváció arra, hogy türelmesek legyünk másokkal szemben, az, hogy emlékezzünk arra, milyen ostobák voltunk mi magunk is, mielőtt megérkeztünk az Úrban, ahogyan azt az Expositor’s Bible Commentary 11. kötete 444. oldalán olvashatjuk.

Ne mondj olyan dolgokat, amik lealacsonyítják őket. Lehet, hogy valaki túlságosan aggódik a külseje, sportteljesítménye, intelligenciája, egy bizonyos területen szerzett tudása, vagyoni helyzete stb. miatt, és ha olyasmit mondasz, ami ezek közül bármelyiket becsmérli, meglepődhetsz, ha egy apróság miatt is nagy sértést éreznek. Különösen ne mondj ilyen meggondolatlan dolgokat mások előtt.

Hallgass a kritikáikra; lehet, hogy tévedsz. Néhány igaz lehet, néhány teljesen téves, és néhány téves lehet, de mégis van benne egy rész, ami helytálló. Az egyik ok, amiért egyesek elutasították Jézust, az volt, hogy Ő nem illett bele a sikeres Messiásról alkotott elképzelésükbe. Lehet, hogy valaki más sem felel meg a siker definíciónknak, de a probléma lehet, hogy a mi definíciónkban van.

Ha valaki négyszemközt, bizalmasan mond neked valamit, ne áruld el másoknak, legalábbis ha nem élet-halálról vagy más súlyos helyzetről van szó.

K: A Titusz 3:2-ben azt olvassuk, hogy senkiről sem szabad rosszat mondanunk, akkor miért beszélt Pál rosszat Phygellusról és Hermogenészről (2Tim1:15 ), valamint Hymenaeusról és Philetusról (2Tim2:17 )?

V: Pál nem azt értette, hogy soha ne beszéljünk negatívan senkiről, hiszen Jézus a Máté 23:13–36-ban képmutatóknak, gyilkosoknak és viperák fészkének nevezte a farizeusokat. Pál, Keresztelő János és az Ószövetség összes prófétája pontosan sok negatív dolgot mondott az emberekről.

Az NIV ezt úgy fordítja, hogy „senkit se rágalmazz”. A rágalmazás olyan negatív beszéd, amely hamis, és vagy tudatosan hamis, vagy úgy mondják, hogy nem törődnek azzal, igaz-e vagy sem.

Negatívat mondani valakiről azt jelenti, hogy olyasmit mondasz, amit az a személy nem szeretne, ha kimondanál. Van idő és hely arra, hogy ezt megtedd, és van idő és hely arra is, hogy ne tedd. Szóval mikor szabad konkrétan negatívat mondani valakiről? Mielőtt negatívat mondanál valakiről, „őrizned” kell a szavaidat, és nem szabad semmit sem mondanod, ha az nem felel meg a következő négy feltétel bármelyikének.

Minden igaz-e (nem rágalmazó-e): Tudod-e, hogy minden igaz? Ha csak részben igaz, vagy egy része igaz, és nem tudod, hogy a többi igaz-e vagy sem, akkor ne mondd el. Ha egy része igaz, de a kontextus félrevezető, akkor összességében nem igaz.

Hasznos vagy szükséges-e: Még ha minden igaz is, miben segít vagy miben hasznos ez egy harmadik személy számára? Például, ha egy harmadik személy üzleti kapcsolatba készül lépni a másik személlyel, és a másik személy korábban már volt becstelen üzleti ügyleteiben, akkor hasznos lenne a harmadik személy számára ezt tudni. De ha nem hasznos a harmadik személy számára, hogy tudjon valamiről – például egy múltbeli bűnről, amelyért a másik személy már bűnbánatot tett –, akkor nem kell megemlítened.

Krisztus azt akarja-e, hogy ezt mondd: Jézus azt akarná, hogy ezt mondd?

Milyen a hangnemed: szeretettel mondod az igazat, vagy valami más okból? Ha a hangnemed nem megfelelő, akkor néha az, amit mondasz, inkább rád vet rossz fényt, mint a másik személyre.

K: A Titusz 3:8-ban az áll, hogy a jó cselekedeteket végző keresztények mindenki javát szolgálják, beleértve a hitetleneket is?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. Pál a Titusz 3:8-ban azt mondta, hogy tanításának gyakorlása hasznos azok számára, „akik hittek Istenben”.

2. A keresztényeknek ezeknek a cselekedeteknek a végzése legalább két szempontból hasznos mindenki számára, beleértve a hitetleneket is. A keresztény következetes tanúságtétele hasznos a hitetlenek számára, mert segít őket Krisztushoz vezetni.

3. Gyakorlati szempontból a szegényeknek, az árváknak és az elnyomottaknak segítő keresztények hasznot hoznak a hitetleneknek is. Például India számos részén egykor a kórházak többségét keresztény missziók és egyházak alapították.

4. Végül a keresztények sóként és fényként működnek a társadalomban (Máté 5:13–14). A fény feltárja a sötét dolgokat, a só pedig lassíthatja egyes dolgok romlásának sebességét.

K: A Titusz 3:9-ben mik számítanak ostoba kérdéseknek/vitáknak, és miért kell elkerülnünk őket?

V: Azok a kérdések, amelyeket valaki azért tesz fel, hogy őszintén megismerje az Istenről szóló igazságot, vagy hogy valaminek az igazságát próbára tegye, nem ostoba kérdések. Másrészt, ha egy kérdésre adott válasz sem a kérdező, sem a válaszadó számára nem jelent semmilyen különbséget, az időpazarlás lehet, amely eltereli az emberek figyelmét arról, amit tanulniuk kellene.

K: A Titusz 3:9–11-ben és az 1 Timóteus 6:4–5a-ban Pál vitatkozott, érvelgetett, vagy legalábbis párbeszédet folytatott a farizeusokkal, a szadduceusokkal és a görög többistenhívőkkel. Mi a különbség a „bolond vita” és az „érdemes vita” között?

V: Az emberek gyakran értelmetlen vitákba keverednek, amikor elveszítik a dolgok arányérzékét. Érdemes feltenni a kérdést: „Na és?” Ha az, hogy az egyik félnek igaza van-e a másikhoz képest, semmilyen szempontból nem számít, akkor talán vannak fontosabb dolgok is, amikről beszélgethettek.

A szavak a jelentés felett

A szúnyogot kiszűrik, a tevét pedig lenyelik.

Amikor a módszereket és a folyamatokat helyezik előtérbe a szellemi valóságokkal szemben

Olyan szentírásokat értelmeznek allegóriaként, amelyek nem is azok.

Időt pazarolnak a kisebb dolgokra, miközben figyelmen kívül hagyják a nagyobbakat.

Az ilyen hívők valójában komoly fenyegetést jelentenek az egyházra nézve. Ha valaki nem hívő, hanem eretnek, aki eltéríti az embereket Krisztustól, azt ki kell zárni az egyházból, vagy el kell távolodni tőle, ahogyan az 1 Timóteus 6:5 mondja. De ebben az esetben még egy viszályt keltő embert is ki kell zárni az egyházból, még akkor is, ha hívő. Ezt az egyház véneinek kell megtenniük (nem csak egy személynek). Ezt csak azután szabad megtenni, hogy előbb figyelmeztették őket, és megpróbálták őket helyrehozni.

K: A Titusz 3:10 szerint a bűnben élő gyülekezeti tagokat alázatosan kell-e kijavítani, vagy ki kell-e őket zárni, ahogyan az 1 Korinthus 5:5 mondja?

V: Mindkettő része a folyamatnak, de meg kell értenünk a korrekció és a feddés közötti különbséget. A korrekció az, amikor valakit tájékoztatunk arról, hogy rosszat cselekszik, miközben ő nem is tud róla, és a korrekció az is, amikor segítünk valakinek, aki függőséget okozó bűnben él, és segítségért fordult hozzánk. A feddés az, amikor valakit újra figyelmeztetünk, miután tudatosan folytatja a rosszat.

Egy gyülekezetbe járót alázatosan kell megfeddni, ha akaratlanul cselekszik rosszat, vagy segítséget kér. Egy gyülekezetbe járót pedig meg kell feddni, majd kizárni, ha továbbra is lázad.

K: Mit tudunk a Titusz 3:12-ben említett Nikopolisz városáról?

V: Pál a 2 Timóteus 4:10 szerint ott akart telelni, mielőtt Dalmáciába indult volna – a mai Horvátország és Bosznia területén –, és ez volt a legjelentősebb a Nikopolisz nevű városok közül. Ez a Nikopolisz egy nagy kikötőváros volt Épeiruszban, Görögország nyugati partján (a mai Görögország területén). „Nikopolisz”-nak, azaz „győzelem városának” nevezték el, mert Oktaviánus (a későbbi Augustus császár) alapította a várost, miután i. e. 31-ben legyőzte Marcus Antoniust a közeli Aktiumi-öbölben vívott tengeri csatában. Cilikia és Trákia területén még hat másik, kisebb, Nikopolisz nevű város is létezett, de ez az egyetlen kikötőváros, amely Pál útvonalán feküdt.

Mivel Pál éppen azt fontolgatta, hol töltse a telet, ez arra utal, hogy nem volt fogságban, amikor a Tituszhoz írt levelet megfogalmazta.

Nikopolisz stratégiai jelentőségű város volt a Dalmáciába való behatolás szempontjából. A Titusz-levélben (3:12 ) Pál arra kérte Tituszt, hogy Nikopoliszban találkozzon vele, a 2. Timóteus-levélben (4:10 ) pedig azt írja, hogy Titusz Dalmáciába ment. Ez a nyom arra utal, hogy a 2. Timóteus-levél a Titusz-levél után íródott.

K: A Tt 3:13-ban ki volt Zénás, a jogász?

V: Zenasról csak ebből a versből tudunk. A név lehet Zenodorus vagy Zenodotus rövidített formája. Az alexandriai könyvtár egyik első könyvtárosát, jóval korábban, Zenodotusnak hívták. A név jelentése „Zeusz ajándéka” vagy „Zeusz adományozója”, azaz Zeusz bölcsességének adományozója. Mivel tehát a neve ( ) Zeuszra utalt, szinte biztosan görög volt, nem pedig zsidó, római vagy egyiptomi. Az akkori ügyvédek úgy dolgoztak, mint a maiak: bírósági ügyekben érveltek és dokumentumokat készítettek. Volt egy híres bírósági ügy, amelyben miután egy ügyvéd sikeresen védte meg ügyfelét, az ügyfél azonban nem volt hajlandó kifizetni a díját, az ügyvéd másnap visszatért, és az ügyfél ellen érvelt.

További információkért lásd: https://www.abarim-publications.com/Meaning/Zenas.html.

K: A Titusz 3:14-ben hogyan „tanulhatjuk meg”, hogy kitartóan jót cselekedjünk, vagy hogyan szenteljük magunkat a jó cselekedeteknek?

V: Lehet, hogy egyes jó cselekedetek nem jönnek olyan természetesen neked; talán változnod kell. Gyakorlással természetesebbé teheted őket. Hosszú ideig beszélgettem valakivel, aki később keresztény lett, és úgy döntött, hogy babaváró partit szervez egy munkatársának. Nem voltak közeli barátok, és a munkatárs semmit sem tehetett értük, de senki más nem szervezett volna nekik ilyen partit. Ahogy a parti után elmondták: „Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy valami jót tettem másért!”

K: A Titusz 3:14-ben kik azok a „saját népünk”?

V: Ezek a keresztény testvérek, függetlenül faji vagy etnikai hovatartozásuktól, nemüktől, vagyonuktól vagy társadalmi helyzetüktől. Pál nem azt mondta a hívőknek, hogy nyaggassák a világot, hogy jó cselekedeteket tegyenek, de valamilyen értelemben azt mondta nekik, hogy nyaggassák „a mi népünket”, a többi keresztényt, hogy jó cselekedeteket tegyenek.

K: A Titusz 3:15-ben hol volt Pál, amikor a Tituszhoz írt levelet?

V: A 15. versben van egy utalás erre. Pál azt mondja: „mindazok, akik velem vannak”, amit nem mondott volna, ha egy helyi gyülekezet nagy csoportja között lett volna. Tehát Pál valószínűleg úton volt, és azok, akik vele voltak, útitársai voltak. Feltételezzük, hogy Korinthus környékén tartózkodott.

K: A Titusz 3-ban mi a Titusz-levél legfőbb haszna számunkra?

V: A Títus-levél olvasásával megtanulhatod, hogyan legyél istenfélőbb, de még így is elkerülheted a lényeget. A lényeg nem az, hogy hogyan legyél istenfélőbb, hanem inkább az, hogy hogyan segíthetsz más hívőknek abban, hogy istenfélőbbek legyenek. A Títus-levél a lelkipásztorok számára íródott. De minden érett kereszténynek, férfinak és nőnek egyaránt, bizonyos értelemben lelkipásztornak kell lennie, még akkor is, ha hivatalosan nem ez a foglalkozásunk. Pásztoroknak kell lennünk, segítve családunk, a gyülekezet fiatalabb hívőinek, valamint a velünk találkozó keresztények és nem keresztények pásztorlását. Ez a képesség, vagyis a jó pásztori szolgálat, nem feltétlenül szükséges vagy meglévő képesség a fiatalabb hívők számára, hanem olyasmi, amit az Úrban való éretté válásunk során kell fejlesztenünk.

K: A Títusz-levél esetében honnan tudjuk, hogy valóban Pál írta ezt a könyvet?

V: A Titusz 1:1 ezt mondja, és az őskeresztény egyház soha nem vonta kétségbe, hogy Pál írta a Titusz-levelet. Alexandriai Kelemen a Stromata (193–202) 1. könyvének 14. fejezetében, a 313. oldalon említi, hogy Pál írta a Titusz-levelet. Pál a Tituszhoz írt levelet Kr. u. 64 után írta.

K: A Títusz-levél esetében honnan tudjuk, hogy az, ami ma a rendelkezésünkre áll, megbízhatóan megőrizte-e az eredeti szöveget?

V: Legalább három okból.

1. Isten megígérte, hogy megőrzi az Ő szavát Ézsaiás 55:10–11-ben; Ézsaiás 59:21-ben; Ézsaiás 40:6–8-ban; 1 Péter 1:24–25-ben; valamint Máté 24:35-ben.

2. A korai egyház tanúsága. A korai egyházi írók az I. Nikaiai Zsinatig (Kr. u. 325) körülbelül 22 alkalommal idéztek a Titusz-levélből, az utalásokat nem számítva. A Titusz-levél 33%-át idézték, a törtrészes verseket is beleértve. Ez a 46 versből összesen 15,04-et jelent.

Íme az a tizenegy nicai zsinat előtti író, aki hivatkozott a Titusz-levél versére.

Római Kelemen (Kr. u. 96–98) a Titus 3:1b felét idézi: „Soha nem fukarkodtatok a jótettekkel, mivel »minden jó cselekedetre készek« voltatok.” (13 szóból 6) 1. Kelemen, 2. fejezet, 1. kötet, 5. oldal

Római Kelemen (Kr. u. 96–98) Az Ante-Nicene Fathers 1. kötetének indexe a Titus 1:2-re és a2:14 -ra is utalásokat tartalmaz, de ezek nagyon gyenge utalások.

Antiochiai Ignác (kb. 110–117) utal a Titusz 1:2-re: „még az idő kezdete előtt”. Ignác levele a magneziaiakhoz, 6. fejezet, 61. oldal

Irenaeus of Lyons (182–188) a Titus 3:10 egy részét idézi, mondván, hogy Pál írta. Irenaeus: Against Heresies, 1. könyv, 16.3. fejezet, 341. oldal

A Muratori-kánon (Kr. u. 170–210) (ANF 5. kötet, 603. o.) említi Pál Tituszhoz írt levelét, valamint Pál többi 12 levelét.

Alexandriai Kelemen (193–202) a Tituszhoz írt levélben a Titusz 1:12,13 verseket Pál szavaiként idézi. A Stromata 1. könyv, 14. fejezet, 313. oldal

Tertullianus (206/207) a Marcion ellen írt öt könyv 5. könyvének 21. fejezetében, 473. oldalon két Timóteushoz és egy Tituszhoz írt levelet említ

Tertullianus (198–220) utal a Titusz 3:10,11-re, mondván, hogy „Tituszhoz” szól, a „Recept az eretnekek ellen” című mű 6. fejezetében, 245. oldalon

Hippolytus (Kr. u. 222–235/6) a Titusz 2:13 felét idézi. „Értekezés Krisztusról és az Antikrisztusról” című művében, 65. fejezet, 219. oldal

Origenész (kb. 240) így ír: „De Pál, az Izráelből származó apostol, aki a Törvény igazsága szerint feddhetetlen, azt mondja”, és idézi a Titusz 3:3-at. „Jeremiásról szóló homíliák”, 5. homília, 1. fejezet, 41. o. (fordította: Jeromos)

Novatianus (Kr. u. 250–257) a Titus 1:15 teljes szövegét idézi. A zsidó ételekről, 5. fejezet, 648. o.

Ciprián i. sz. 248 körülől egészen 258-ban bekövetkezett vértanúságáig Karthágó püspöke volt. A Tituszhoz írt levélből idéz, amelyet egyszerűen „Tituszhoz” néven emleget a Ciprián-értekezések 12. értekezésében, a harmadik könyv 78. fejezetében, 552. oldalon.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) megemlíti, hogy Pál írta az Efézusbeliekhez, az Első Timóteushoz és a Tituszhoz írt leveleket a „Ciprián értekezései” című mű 12. értekezésének harmadik könyvében – „Tanúságtételek”, 70–78. fejezet, 552. oldal.

Alexandriai Dionysius (Kr. u. 246–265) a Titusz 3:10-et Pál műveként idézi. „Kommentár a Prédikátor könyvéhez”, 3. fejezet, 9. szakasz, 114. oldal

Több mint 35 író a niceai zsinat után

Eusebius Caesareai (Kr. u. 318–339/340)

Athanasius of Alexandria (367 A.D.) felsorolja az Újszövetség könyveit a 39. ünnepi levélben, 552. oldal

A Cheltenham-i kánon (= Mommsen-katalógus) (kb. 360–370) utal a Titusz-levélre

Hilarius, Poitiers-i (355–367/368) a „Boldog Pál apostol” nevében idézi a Titusz 1:9–10-et a Szentháromságról szóló mű 8. könyvének 1. fejezetében, 137. oldalon

A Synopsis Scripturae Sacrae (Kr. u. 350–370 vagy az 5. század) az Újszövetség részeként említi Pál Tituszhoz írt levelét. Idézi a Titusz 1:1–2a verseket.

A caliari/calaris-i szakadár Lucifer (370/371) hivatkozik a Titusz 1:10-re

Efraim, a szíriai (350–378)

Kappadókiai Bazil (357–378/379)

A Laodiceai (Frígiában) zsinat (343–381) 60. kánonja (159. o.) felsorolja az Ószövetség és az Újszövetség könyveit. Az 59. kánon (158. o.) kimondja, hogy a templomban csak az Ószövetség és az Újszövetség kánonikus könyveit szabad felolvasni.

Ambrosiaster (384 után) hivatkozik a Titusz 1:4,10 (3:1) versre

Jeruzsálemi Cirill (kb. 349–386) az 1.2. előadás 104. oldalán a Titusz 2:11-et Pál szavaiként idézi

Milánói Ambrosius (Kr. u. 370–390) a Titus 2:1 teljes versét az apostol szavaiként idézi. A papság kötelességei című mű 1. könyv, 10. fejezet, 6. oldal

Nazianzi Gergely (330–391) a Titusz-levélből egy vers felét idézi

Pacianus, a barcelonai (342–379/392)

Amphilochius Iambi ad Seleucum (–394) hivatkozik a Titusz-levélre

Nüsszai Gergely (kb. 356–397) a Titus 2:13-at „a tanítványához, Titushoz írt levélként” említi az Eunomius ellen című mű 11. könyvének 2. fejezetében, 232. oldalon

Nüsszai Gergely (kb. 356–397) az Eunomius ellen című mű 2. könyvének 14. fejezetében, 130. oldalán a Titus 2:9-re úgy hivatkozik, mint az apostol írására

Didymus, a vak (398) a Titus 1:5–9-re úgy hivatkozik, mint az apostol Titushoz írt szövegére. „Kommentár Zakariás 8-hoz”, 162. o.

A szír Liber Graduum (Lépések könyve) (Kr. u. 350–400) a Titus-levélből egy fél verset idéz

A szíriai Szent Katalin-katalógus (kb. 400) említi a Titusz-levelet.

Salamiszi Epiphanius (360–403) megemlíti a Filemonhoz írt levelet, a Zsidókhoz írt levelet, a két Timóteushoz írt levelet, a Tituszhoz írt levelet, a Rómaiakhoz írt levelet, a Galatákhoz írt levelet, a Filippiakhoz írt levelet és az Efézusbeliekhez írt levelet. A Panarion 3. szakasza az 1. és 5. scholionból, 334. o.

I. Ince római pápa (kb. 405) említi a Titusz-levelet.

Rufinus kommentárja az Apostoli Hitvalláshoz (374–406) utal Pál leveleire, ami magában foglalja a Titus-levelet is.

János Aranyszájú (396) hat, a Titus-levélről szóló prédikációt írt le, amelyek fennmaradtak. Az 1. prédikációban azt mondja, hogy Pál a Titus-levelet egyik társának írta.

János Krisztosztom (–407) kommentárokat írt a János-evangéliumhoz, a Rómaiakhoz, az 1. Korinthusbeliekhez, a 2. Korinthusbeliekhez, a Galatákhoz, az Efézusbeliekhez, a Kolosszusbeliekhez, a Filippusbeliekhez, az 1. Thesszalonikaiakhoz, a 2. Thesszalonikaiakhoz, az 1. Timóteushoz, a 2. Timóteushoz, a Tituszhoz, a Filemonhoz és a Zsidókhoz.

A karthágói zsinat (218 püspök) (393–419) utal a Titusz-levélre.

Jeromos (373–420) az Újszövetség könyveit tárgyalja. Kifejezetten kitér a négy evangéliumra, Pálnak a hét gyülekezethez írt leveleire, a Zsidókhoz írt levélre, valamint Pálnak Timóteushoz, Tituszhoz és Filemonhoz írt leveleire. Ezután Jeromos az Apostolok cselekedeteit tárgyalja. Majd Jakab, Péter, János és Júdás hét levelét elemzi. Végül János Jelenéseit tárgyalja. 53. levél, 9. fejezet, 101–102. o.

Sozomen (370/380–425) a Titusz-levelet (1:15 ) az Isteni Igének nevezi. Sozomen: Egyháztörténet, 1. könyv, 11. fejezet, 247. o.

Hippo-i Ágoston (388–430) szerint Pál írta a Titusz-levelet. A bűnbocsánatról és a keresztségről című mű, 49. fejezet, 33. o. Hivatkozik továbbá a Titusz 2:10; 3:1 versekre is

Johannes Cassianus (419–430) a Hét könyv 2.5. könyvében, 559. oldalon a Titusz 2:11–13-at Pál műveként idézi

Lerini Szent Vince (kb. 434)

Szókratész Egyháztörténete (kb. 400–439) a Titusz-levelet az apostol műveként említi.

Euthalius of Sulca (kb. 450)

Speculum (5. század)

Theodoret of Cyrus (423–458) hivatkozik a Titusz-levélre

I. Leó római pápa (440–461) a Titusz-levél egyik versére az apostolként hivatkozik

Prosperus Aquitaine-i (425–465) a Titusz 3:3–5-re úgy hivatkozik, mint Tituszra

Az eretnekek és a hamis könyvek között

Az enkratita eretnek Tatianus (-177) a Titus-levél negyedét idézi1:12 : „bár egyesek azt mondják, hogy a krétaiak hazugok.” Tatianus beszéde a görögökhöz, 27. fejezet, 76. oldal

Pelagius eretnek (Kr. u. 416–418) hivatkozik a Titusz 1:10-re és a 3:15-re

A pelagiánus eretnek, Mopsuesztiai Theodor (392–423/429)

Mindezek ma is megvannak nekünk.

Marcion eretnek elutasította a Titusz-levelet, ahogyan a Biblia számos más könyvét is

3. A Titus-levél legkorábbi kéziratai kis eltéréseket mutatnak, de teológiailag jelentős hibát egyáltalán nem tartalmaznak.

p32 Titus 1:11–15; 2:3–8 (a 2. század második fele) A The Complete Text of the Earliest New Testament Manuscripts című mű 124. oldalán található a p32 egy részének fényképe.

Kr. u. 200 körül – 1968 – Az Újszövetség szövege.

61. oldal: Róma 16:23, 25–27; 1 Korinthus 1:1–2, 2–6; 5:1–3, 5–6, 9–13; Filippi 3:5–9, 12–16; Kolossé 1:3–7, 9–13; 1. Thesszaloniki 1:2–3; Titusz 3:1–5, 8–11, 14–15; Filemon 4–7. Kr. u. 700 körül

Kr. u. 700 körül – 1968 – Az Újszövetség szövege.

Kr. u. 700 körül – 1975 – Aland és társai, harmadik kiadás.

Kr. u. 700 körül – 1998 – Aland és társai negyedik, átdolgozott kiadása.

Sinaiticus [Si] Kr. u. 340–350

A Titus-levél nem maradt fenn a Vaticanusban

Alexandrinus [A] Kr. u. 450 körül

Bohairi kopt [Boh] 3./4. század

Sahidikus kopt [Sah] 3./4. század

I Washington D.C., 5. század (Titus2:10 , egyéb?)

Gót 493–555

Ephraimi Rescriptus [C] 5. század

Claromontanus [D] 5./6. század

Etióp [Eth] kb. 500-tól

A Titus-mű korai kéziratairól bővebben lásd: www.BibleQuery.org/Titus Manuscripts.html.