< Bibliai kérdés az Exodusból

K: Honnan tudjuk, hogy a Kivonulás könyvének helye van a Bibliában?

V: Többek között azért, mert Jézus és a Biblia számos más szereplője hitelesítette az Ószövetséget, és a Tóra ezen könyvére szentírásként hivatkozott. További tanulmányozáshoz olvassa el a fejezet végén található kérdéseket azokról a zsidó és korai keresztény írókról, akik hivatkoztak a Kivonulás könyvére. Lásd még a Máté 22:32-re és a Lukács 2:23-ra vonatkozó kérdéseket is.

K: Mi a Kivonulás könyvének értéke?

V: A Kivonulás könyvét olvasni és átélni kell, nem csupán a benne szereplő tények megtanulására szolgál. Bár a Kivonulás és a Deuteronómium egyaránt tartalmazza a Tízparancsolatot, a Kivonulás könyve abban az értelemben egyedülálló, hogy beszámol az egyiptomi csapásokról és a szabadulásról. Ezek nem csupán érdekes történetek; megmutatják Isten jellemét és azt, hogyan bánik népével. Isten nem szabadítja meg népét a nehéz időkből, hanem inkább a nehéz időkön keresztül vezeti őket. Isten természetes eszközöket (szülésznők), természetes eszközöket természetfeletti intenzitással (néhány csapás), valamint természetfeletti eszközöket (a Vörös-tenger megnyitását pont a megfelelő időben) használt népe megszabadítására.

Az Exodus megmutatja, hogyan viszonyul Isten egyénileg Mózeshez és Áronhoz, sőt még a fáraóhoz is. Isten nagyon türelmes volt Mózes vezetői bizonytalanságával szemben, ugyanakkor „szigorúnak” tűnt, amikor Mózes az összes izraelita előtt elvesztette a türelmét.

A Kivonulás könyvében leírt események döntő jelentőségűek voltak Izráel identitásának kialakításában, mint Isten kiválasztott népének. Nehéz időkben is összetartottak, nagy szabadulást és áldást tapasztaltak meg, de ami a legfontosabb: mindezeken keresztül látták Isten munkálkodását az életükben.

A Kivonulás könyve nélkül fogalmunk sem lenne a páskáról, és az Úr utolsó vacsorájának tipológiájáról is sok mindent elmulasztanánk. Ahogyan az izraelitákat a bárány vére megkímélte a pusztulástól, úgy minket is megkímél a pusztulástól a Bárány vére, aki elveszi a világ bűneit.

K: Milyen különböző módokon lehet értelmezni az Exodus könyvét?

V: A Kivonulás könyve mélyreható, és sokféle szinten értelmezhető és tanulmányozható.

1) Amellett, hogy általánosságban megerősíti hitünket, az Exodus néhány apró rejtélyt is megold, például azt, hogy miért voltak olyan sok szemita nyomok Egyiptomban, majd miért tűntek el; ezt követően pedig azt, hogy miért lett IV. Thutmose fáraó, noha ő maga jelezte, hogy nem ő az első a trónöröklési sorrendben; valamint azt, hogy kik voltak azok a későbbi „ámokfutó habiruk”, akik később elpusztítottak néhány kánaáni várost.

2) Ez az izraeliták pontos története, és arról szól, hogyan váltak egy klánból nemzetté.

3) Ez egy Istenről szóló könyv, amely feltárja az Ő jellemét azzal kapcsolatban, hogyan bánik az emberiséggel. Megmutatja, hogyan ötvözte a természetes és a természetfeletti eszközöket, hogy a történelemben cselekedjen, és bánjon népével és azok elnyomóival.

4) Ez a törvény könyve, amelyben Isten megparancsolja népének, hogy mit kell betartaniuk.

5) A Nehémiáshoz hasonlóan ez is egy könyv az istenfélő vezetésről, arról, hogy egy ember – Isten segítségével – hogyan tudott legyőzni egy hadsereget, és hogyan vezetett sikeresen oly sok embert 47 éven át.

6) Ez egy könyv Isten egész népének, hogy mi is bátorítást nyerjünk abból, hogy Isten megszabadít minket, és mi is megtapasztalhatjuk a vele való találkozást, valamint hogy Isten otthont teremthet a szívünk sátrában.

7) Ez a könyv mintákról (2Móz 25:40), a megszabadításról, a találkozásról, az imádat életéről, valamint arról szól, mi tetszik és mi nem tetszik Istennek.

K: Mi a Kivonulás könyvének vázlata?

V: Mivel a II. Mózes könyvét különböző szempontokból lehet értelmezni, a különböző kommentárok meglehetősen eltérő vázlatokat adnak. Íme egy általános vázlat.

I. Rabszolgaság Egyiptomban (2Móz 1–14)

A. Az út a fáraóhoz (2Móz 1–4)

1. Izráel rabszolgasága (2Móz 1)

2. Mózes veszélye (Ex 2)

3. Isten hívása (2Móz 3,4)

B. A megszabadítás – Engedd el népemet! (2Móz 5–14)

1. Két összecsapás (2Móz 5–7:13)

2. Az első csapás – Vér (2Móz 7:14–25)

3. A második csapás – a békák (2Móz 8:1–15)

4. Harmadik csapás – tetvek (2Móz 8,16–19)

5. A negyedik csapás – a legyek (2Móz 8:20–32)

6. Az ötödik csapás – az állatok elhullása (2Móz 9:1–7)

7. A hatodik csapás – kelések (2Móz 9:8-12)

8. A hetedik csapás – jégeső és tűz (2Móz 9:13–35)

9. A nyolcadik csapás – sáskák (2Móz 10:1-20)

10. A kilencedik csapás – Három napos sötétség (2Móz 10:21-29)

11. A tizedik csapás – Az elsőszülöttek és a páska (2Móz 11:1–12:30)

12. A Vörös-tenger átkelése (2Móz 12:31–14:31)

II. Élet a pusztában (2Móz 15–40)

A. A Sínai-hegy felé: az Istenre való támaszkodás útja (2Móz 15:1–18:27)

1. Mirjám éneke – Isten szabadításának megemlékezése (2Móz 15:1-21)

2. Mára és Elim – gondoskodik-e Isten a száraz földön? (2Móz 15:22-27)

3. A manna és a fürj – vajon Isten ellát-e a kopár helyen? (2Móz 16)

4. Massza – a hit próbájának elbukása (2Móz 17:1–7)

5. Az amalekiták – vajon Isten meg fog-e védeni? (2Móz 17:8-15)

6. Mindent meg tudok csinálni egyedül – további megváltoztatandó hozzáállások (2Móz 18)

B. Találkozás Istennel a Sínai-hegyen (2Móz 19–24)

1. Isten megtapasztalása (2Móz 19)

2. A 10 parancsolat, oltárok, bálványimádás tilalma (2Móz 20)

3. Polgári törvények (2Móz 21–23:10)

4. Szombatok és ünnepek (2Móz 23:11–19)

5. Isten ígérete az engedelmességért (2Móz 23:20–33)

6. Vacsora Istennel (2Móz 24)

C. A sátorban való istentisztelet – Felkészülés arra, hogy Isten köztetek legyen

1. Megértésünk építése

a. Az anyagok – adományozás Istennek (2Móz 25:1-9)

b. A frigyláda – ahol Istennel találkozhatunk (2Móz 25:10-22)

c. Isten jelenléte az asztalnál (2Móz 25:23-30)

d. A gyertyatartó – Isten fénye az életünkben (2Móz 25:31-40)

e. A sátor – személyes közelség Istennel (2Móz 26)

f. Az égőáldozati oltár – feláldozás Istenért (2Móz 27:1-8)

g. A Szentély udvara – összegyűlés Istenért (2Móz 27:9-19)

h. Soha ne fogyjon ki az olaj az istentiszteletből (2Móz 27:20-21)

2. Különválás

a. Isten papjainak ruhái (2Móz 28)

b. Isten papjainak felszentelése (2Móz 29)

3. A papok feladata

a. A tömjénoltár – illatosak-e imáid? (2Móz 30:1-10)

b. Soha ne felejtsd el, hogy áron vásároltak meg minket (2Móz 30:11–16)

c. Mosdók – a napi mosakodás szükségessége (2Móz 30:17–21)

d. A kenetolaj (2Móz 30:22–33)

e. Tömjén (2Móz 30:34-38)

f. Művészek (2Móz 31:1-11)

g. A szombat megtartásának jele (2Móz 31:12-18)

D. Lázadás, bűnbánat és helyreállítás (2Móz 32–33)

1. Az aranyborjú – hogyan tehették? Mi is megtennénk? (2Móz 32)

2. Helyreállítás – mi is képesek lennénk rá? (2Móz 33)

3. Engedelmesség és újbóli találkozás (2Móz 34)

E. A bűnbánat után a sátorban való istentisztelet újrakezdése (2Móz 35:1–39:43)

F. Isten köztetek – hogyan van felállítva a sátorotok? (2Móz 40)

1. Felkészülés Isten fogadására (2Móz 40:1–33)

2. Isten dicsőséges eljövetele (2Móz 40:34–38)

K: Az Ex-ben ki válaszolt először az Exodusra vonatkozó kérdésekre?

V: Tudomásom szerint az első, aki válaszokat írt az Exodusra vonatkozó kérdésekre, Philo volt, egy alexandriai hellenisztikus zsidó, aki körülbelül Kr. e. 20-tól Kr. u. 50-ig élt. Sajnos művének az Exodusról szóló részéből ma már csak néhány töredék maradt fenn.

K: Az Ex 1-ben hogyan lehetett ennyi ember 430 év alatt?

V: A válaszért lásd a 4. Mózes 1. fejezetéről szóló magyarázatot.

K: Miért engedte meg egy szerető Isten az Exodus 1. fejezetében, hogy a héber nép 400 évig rabszolgaságban éljen?

V: Egy ember élete, sőt akár 400 év is, csupán egy rövid pillanat az örökkévalósághoz képest, amit a mennyben töltünk. Isten megengedi, hogy népe szenvedjen a földön, akár igazságtalan szenvedést is, mert ez csupán egy átmeneti szakasz, és Isten a mennyben megjutalmaz minket.

Isten azonban nem csupán megengedte ezt, hanem valójában ez talán nagy áldás is volt az izraeliták számára. Ebben az időszakban számos csata zajlott Kánaánban: íme néhány közülük:

Mivel az izraeliták rabszolgák voltak Egyiptomban, és pásztorok, akiket az egyiptomiak megvetettek, nem tudtak beolvadni az egyiptomi társadalomba. A „735 Baffling Bible Questions Answered” (735 rejtélyes bibliai kérdés megválaszolva) című könyv 49. oldalán jól megfogalmazták: „Gyakran azok a dolgok, amelyek életünkben a legfájdalmasabbnak tűnnek, valójában Isten álcázott áldásai, amelyeket csak akkor ismerünk fel ilyennek, amikor az idő múlásával kiderül, mi volt Isten szándéka.”

K: Az Ex 1:7–8 szerint hány éves volt Mirjám?

V: Nem tudjuk, de nyilván elég idős volt ahhoz, hogy vigyázzon a csecsemőre, ugyanakkor túl fiatal ahhoz, hogy dolgoznia kelljen. Talán 8–12 évvel volt idősebb Mózesnél.

K: Az Ex 1:8-ban régészeti szempontból hogyan illeszkedtek be a hükszosz uralkodók?

V: A hükszoszok egy közel-keleti nép voltak, akik kiváló harci szekereiknek köszönhetően i. e. 1760-tól 1640-ig meghódították Egyiptomot. Egy ideig uralkodtak Egyiptomban, majd i. e. 1573/55-től 1540-ig fokozatosan kiűzték őket. Amikor Jákób és családja Egyiptomba vándorolt, a hatalmon lévő egyiptomiak a Mózes első könyve 46:34 és 43:32 alapján a hükszoszok előtti időkből származtak.

A Mózes első könyve 46:34 szerint az egyiptomiak nem álltak kapcsolatban a pásztorokkal, a hükszoszokat pedig „pásztorkirályoknak” nevezték.

A Mózes első könyve 43:32 szerint ezek az egyiptomiak nem ettek együtt [ázsiai] héberrel.

Így tehát, ha a hikszoszok nem lehettek az egyiptomi uralkodók, amikor Jákób családja Egyiptomba érkezett, az „új fáraó” gyanakodott volna az előző fáraó alatt magas tisztségeket betöltőkre. Ráadásul, amikor a hikszoszokat kiűzték, az őshonos egyiptomiak továbbra is gyanakodhattak a nem egyiptomi ázsiaiakra, például a héberekre.

K: Az Ex 1:8–10-ben röviden: igaz-e, hogy nincs régészeti bizonyíték arra, hogy az izraeliták Egyiptomban voltak, ahogyan azt egy ateista (Capella) állította?

V: Nem, bőséges bizonyíték áll rendelkezésre. Nemcsak a „habiru”-ra utaló említések vannak, hanem a Brooklyn 35.1446 papirusz is számos példát mutat arra, hogy ázsiaiak kaptak egyiptomi neveket. Néhány ázsiai az Isszachár és az Áser törzsből származik. Részletesebb válaszért lásd a következő kérdést is, további információkért pedig az Exodus 11:5–12:30-ról szóló elemzést.

K: Az Exodus 1:8–10-ben említette-e Mózest bármelyik kereszténység előtti pogány író?

V: Egyrészt Origenész (225–254) a „Énekek éneke” című művéhez fűzött kommentárjának első homíliájában (273. o.) azt állítja, hogy senki sem említette, és a fordító 37. lábjegyzete is ezt erősíti meg. (Ancient Christian Writers, 26. kötet.) Julius Africanus (Kr. u. 235–245) azonban másképp vélekedik. Írja: „Polemo például a Görög történelem című műve első könyvében így fogalmaz: »Fóroneusz fiának, Apiusznak idején az egyiptomi hadsereg egy része elhagyta Egyiptomot, és letelepedett a Szíriának nevezett Palesztinában, nem messze Arábiától: nyilvánvalóan ők azok, akik Mózessel voltak.« Poseidonius fia, Apion, a nyelvészek közül a legszorgalmasabb, a Zsidók ellen című művében, valamint Története negyedik könyvében azt írja, hogy Argosz királya, Inakhosz idején, amikor Amosis uralkodott Egyiptomban, a zsidók Mózes vezetésével felkeltek. Hérodotosz is említést tesz erről a lázadásról és Amosisról második könyvében, és bizonyos értelemben magukról a zsidókról is, akiknek a körülmetéltek közé sorolja őket, és Palesztina asszíriáinak nevezi őket, talán Ábrahám miatt. Ptolemaiosz, a mendeszi, aki az egyiptomiak történetét a legkorábbi időktől kezdve meséli el, ugyanígy számol be mindezekről; így közöttük általában nincs említésre méltó különbség a kronológiában.” Az Ante-Nicene Fathers 6. kötete, Julius Africanus 13. töredék, 124. o.

K: Az Ex 1:8–10-ben, a Biblián kívül, van-e bármilyen bizonyíték arra, hogy az izraelitákat rabszolgaságba vetették Egyiptomban, vagy hogy kijöttek Egyiptomból?

V: Néhány kritikus „tudós” még mindig hisz abban az elavult elméletben, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az izraeliták Egyiptomban lettek volna, vagy onnan kivonultak volna. Talán el kellene olvasniuk „a falon lévő írást”. Egy festmény Khnumhotep sírjának falán (i. e. 1892) az egyiptomi Beni Hasanban 37 „ázsiai” vagyis nem egyiptomi, a Közel-Keletről származó embert ábrázol. Fekete hajuk, hegyes szakálluk, hosszú, sokszínű köpenyük, íjaik és dobóbotjaik voltak.

A Wycliffe Bibliai Régészeti Szótárban, az Expositor’s Bible Commentary-ban és más könyvekben író keresztény tudósok rengeteg bizonyítékot gyűjtöttek össze arra vonatkozóan, hogy az izraeliták Egyiptomban tartózkodtak. Nemcsak a keresztény tudósok tanítják, hogy az izraeliták i. e. 1875–1445 között Egyiptomban tartózkodtak, hanem egy világi régész, David M. Rohl is a Pharaohs and Kings: A Biblical Quest (Crown Publishers, 1995) című könyvében olyan bizonyítékokat dokumentál, amelyek összhangban állnak azzal, hogy az izraeliták kijutottak Egyiptomból. Íme a tíz legfontosabb tény, amely alátámasztja az izraeliták egyiptomi kivonulását.

10. A hosszú szőrű ázsiai juhok csontvázai azt mutatták, hogy ezek az állatok először József idején (Kr. e. 1900–1800) jelentek meg Egyiptom deltavidékén. József egyiptomi neve, a „Zaphenath-Paneah”, valószínűleg a „Zat-en-aph” (akit hívnak) és az „Ipiankhu” (Ipu él) összetételéből állt. Az Ipiankhu név és változatai József idején gyakoriak voltak, de korábban vagy később nem voltak túl elterjedtek. Számos más héber név is megtalálható egy egyiptomi papiruszban, amely a Brooklyn Múzeumban (35.1446) található. III. Sobekhotep fáraó idején (kb. i. e. 1540) nagy számú rabszolgát szállítottak át Thébai térségébe. A 95 név közül több mint 50%-a ázsiaiaké volt, és az egyiptomi nevüket is feltüntették mellettük. Sok egyiptomi név első része „az, akit hívnak”. Néhányukat kifejezetten az Isszachár és Áser törzsekből származónak jegyezték fel.

Ezenkívül néhány héber név a Menahem és a Shiphrah. Ez azonban 100 évvel az Exodus 1-ben szereplő Shiphrah előtt történt. Walter Kaiser A History of Israel című művének 84. oldalán, valamint a The Expositor’s Bible Commentary 2. kötetének 307. oldalán megemlíti, hogy a két sémi név közül a Shiphrah valószínűleg a Sp-ra (szép) szóból származik, míg a Puah név valószínűleg az ugariti „Pgt” szóból ered, amelynek jelentése „lány” vagy „ragyogó”.

Emellett a 348-as leideni papirusz utasítást ad arra, hogy „osszák szét a gabonaadagokat a katonáknak és azoknak az »Apiru«-knak, akik köveket szállítanak Rames[s]es nagy pilonjához”. Az »Apiru«-k valószínűleg a héber nép voltak.

9. Ésszerű volt, hogy a parancsnok helyettese ne egyiptomi legyen. Ha József lázadni próbált volna, az egyiptomiak nem követték volna őt. Feljegyzések szerint kánaániták, például Meri-Ra és Ben-Mat-Ana, magas tisztségeket töltöttek be az egyiptomi udvarban. Egy Yanhamu nevű sémi származású személy III. Amenhotep helyettese volt Gázában.

8. Téglákat használtak egyes egyiptomi városok, például Pithom építéséhez. Pithomban a legalsó rétegben szalmával készített téglákat találtak. A középső rétegben a téglákban csak tarló volt. A legfelső rétegben a régészek azt állapították meg, hogy a téglákat egyáltalán nem kötőanyaggal készítették. Egy Rekhmere / Rek-mi-Re nevű egyiptomi nemes sírjában, Théba városában, a Kr. e. 15. századból származó festményen rabszolgák láthatók, akik téglákat készítenek.

7. Bizonyítékok utaltak egy hatalmas katasztrófára, amelynek során nagyszámú holttestet sietve temettek el. A halálesetek nagy száma azonban nem bizonyítja, és nem is cáfolja, hogy ez egy hirtelen, egyik napról a másikra bekövetkezett esemény következménye lett volna.

Emellett Tacitus a „Történelem” című művének 5. könyvében felsorolja a zsidók származásával kapcsolatos különböző feltételezéseket – miszerint Krétáról, Egyiptomból, Etiópiából származnának, vagy asszírok lennének –, majd egy érdekes történetet mesél el. „A legtöbb író azonban abban egyetért, hogy amikor Egiptomban kitört egy betegség, amely szörnyű módon eltorzította a testet, Bocchoris király gyógymódot keresve tanácsot kért Hammon jóslatától, és azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg birodalmát, és szállítsa el egy idegen földre ezt az istenek által megvetett népet. Az embereket, akiket alapos keresés után összegyűjtöttek, miután egy sivatagban találták magukat, többségükben a bánat kábulatában ültek, mígnem az egyik száműzött, akit Moysesnek hívtak, figyelmeztette őket, hogy ne keressenek sem Istentől, sem embertől segítséget, hiszen mindkettő elhagyta őket, hanem bízzanak magukban, és azt az embert tekintsék mennyei vezetőjüknek, aki elsőként segít nekik megszabadulni a jelenlegi nyomorúságtól… Mózes, aki a jövőben is biztosítani akarta hatalmát a nemzet felett, egy újfajta istentiszteleti formát adott nekik, amely ellentétben állt mindazzal, amit más népek gyakoroltak. … Megölik a kost, látszólag Hammon gúnyolására, és feláldozzák az ökröt, mert az egyiptomiak Apis néven imádják azt.” (idézet P. Cornelius Tacitus: The Annals and The Histories című művéből, Encyclopedia Britannica, Inc. 1952.)

6. Egy i. e. 1350 körül keletkezett egyiptomi szöveg egy furcsa, korábbi eseményt írt le: „A nap el van takarva, és nem ragyog az emberek szeme előtt. Az élet már nem lehetséges, amikor a nap a felhők mögé rejtőzik. Ra [az isten] elfordította arcát az emberiségtől. Bárcsak ragyogna akár csak egy órára is! Senki sem tudja, mikor van dél. Az ember árnyéka nem látható. A nap az égen a holdra hasonlít….” Ez a földet borító sötétségre utalhat. Valószínűleg nem a Théra-szigeti vulkánkitörésre vonatkozik, mert az körülbelül 200 évvel korábban történt. (Ez az Ipuwer-papiruszból származik).

5. IV. Thutmose fáraó nyilvánvalóan nem volt az elsőszülött fia. A Gízai Szfinx mellső mancsai között talált IV. Thutmose (Kr. e. 1421–1410) Álom-sztéláján Harmakhis isten különleges segítséget ígért Thutmosének, hogy ő legyen a következő fáraó, cserébe azért, hogy eltávolítja a Szfinx körül felhalmozódott homokot. Valószínűleg nem lett volna szüksége különleges segítségre, ha ő lett volna az első a trónöröklési sorrendben apja, II. Amenhotep (i. e. 1450/1447–1401/1385) után. Walter Kaiser A History of Israel című művének 90. oldalán azt írja, hogy IV. Thutmose legidősebb bátyját Webensenu-nak hívták. Webensenu-t a királyi sírban temették el, és valószínűleg ő volt az, aki a tizedik csapás során halt meg. II. Amenhotep második fia Khaemwaset volt, aki még halála előtt megnősült. Ahogy Kaiser írja: „Így tehát, bár a Szfinx-sztélé nem tekinthető közvetlen bizonyítéknak az elsőszülött halálára, az egyiptológusok elegendő bizonyítékot tártak fel ahhoz, hogy alátámasszák az Exodus korai keletkezési dátumát, valamint azt a tényt, hogy IV. Thutmose valóban nem számított arra, hogy apját a trónon követi.”

4. A Sínai-hegy közelében található barlangokban található, egyiptomi és héber írásjeleket keverő feliratok a tenger szétválasztását, Mózest és a fürjfogást írják le. A legérdekesebb azonban az, hogy a nyelv egyiptomi és héber keveréke volt. Erről Diodorus Siculus történetíró (Kr. e. 10) is tudott. Ezenkívül a Sínai-félszigeten található rézbányák bejáratánál több száz felirat található. Legtöbbjük hieroglifákból áll, de körülbelül 40 felirat egyfajta, i. e. 15. századi proto-sinaitikus ábécés írással készült. Ez a bizonyíték azonban „vitatható”, mivel nem lehet pontosan meghatározni, mikor készültek ezek az írások.

3. Az egyiptomi hadsereg, amely korábban Kánaánt ellenőrzése alatt tartotta, furcsa módon hiányzott. Az egyiptomi hadseregről nem hallunk többet egészen I. Szeti fáraó idejéig, aki i. e. 1300-ban elpusztította Házort.

2. Jerikóban Bryant G. Wood erős falakat, nagy mennyiségű gabonát (ami rövid ostromot jelent) és fosztogatás nyomát sem talált (mivel a gabona még ott volt). John Garstang volt az, aki elsőként talált bőséges mennyiségű elszenesedett gabonát. A *Hard Sayings of the Bible* (A Biblia nehéz mondásai) című mű 182–183. oldalán említésre kerül néhány bizonyíték egy Richter-skála szerinti 8-as erősségű földrengésre, amely repedéseket hagyhatott a falakon. A belső vályogtégla falak a külső kőfalra dőltek, így kényelmes rámpát képezve. Mikor történt ez a bevétel? A Ciprusról származó kerámiaedények i. e. 1450 és 1400 közötti időpontra utalnak. Az egyiptomi amulettekre a Jósua idejéig uralkodó fáraók nevei vannak vésve. A 20. század elején John Garstang tévesen Jósua idejére datálta Jerikó falait, de Kathleen Kenyon a Wycliffe Bibliai Szótár 575. oldala szerint bebizonyította, hogy Garstang tévedett. A szén-14 kormeghatározás szerint a pusztulás i. e. 1410-ben történt, +/- 40 év eltéréssel.

1. A kánaáni városok pusztulását illetően Józsué csak a következő városok elpusztításáról tesz említést: Debir, Eglon, Hazor, Hebron, Jerikó, Lákis, Libna, Makkeda és Ai. A régészek megállapították, hogy abban az időben a következő városok pusztultak el: Arad, Debir, Hazor, az el-Khalil (Hebron?) nevű lelőhely, Jerikó és Lákis. A Beitin (Bethel?) nevű lelőhelyet, Gibeon városát és a Khirbet Nisya nevű lelőhelyet elhagyták. Lehet, hogy a kisváros, Ai annyira teljesen elpusztult, hogy a lelőhelyét soha nem fogják megtalálni. Ki pusztította el ezeket a városokat? A Tell el-Amarna-i táblák egyértelműen megmondják nekünk. A Tell el-Amarna-i leveleket Kanaánból írták az egyiptomi fáraónak i. e. 1500–1370 körül. Ezekben említést tesznek a rettegett „ámokfutó habirukról”. Érdekes módon megemlítik még Sichem [egy gibeoni város] Lab’ayu királyát is, aki áruló volt, mert szövetségre lépett a habiru betolakodókkal. Később Merenpta/Merneptah fáraó sztéléje (Kr. e. 1229/1225) szintén említ egy Izrael nevű népet Kánaán északi részén.

Ezen felül a Biblical Archaeology Review 7. kötete (1981. szeptember–október) szerint bizonyítékok vannak i. e. 1700–1500 közötti szíro-palesztin maradványokra az egyiptomi Qantir közelében.

Ezen kívül Julius Africanus (aki Kr. u. 235–245 között írt) olyan ókori görög történészeket említ, akik az Exodusról írtak. „Polemo például a Görög történelem című műve első könyvében így ír: »Fóroneusz fiának, Apiusznak idején az egyiptomi hadsereg egy része elhagyta Egyiptomot, és letelepedett a szíriai néven ismert Palesztinában, nem messze Arábiától: nyilvánvalóan ők azok, akik Mózessel voltak.« Apion pedig, Poseidonius fia, a nyelvészek közül a legszorgalmasabb, a Zsidók ellen című művében, valamint Története negyedik könyvében azt írja, hogy Inakhosz, Argosz királyának idején, amikor Amosis uralkodott Egyiptomban, a zsidók Mózes vezetése alatt lázadtak fel. Hérodotosz is említést tesz erről a lázadásról és Amosisról második könyvében, és bizonyos értelemben magukról a zsidókról is, akiknek a körülmetéltek közé sorolja őket, és Palesztina asszíriáinak nevezi őket, talán Ábrahám miatt. Ptolemaiosz, a mendeszi, aki az egyiptomiak történetét a legkorábbi időktől kezdve meséli el, ugyanígy számol be mindezekről; így közöttük általában nincs említésre méltó különbség a kronológiában.” Az Ante-Nicene Fathers 6. kötete, Julius Africanus 13. töredék, 124. o.

Nem ez az első alkalom, hogy a kritikus „tudósok” nem voltak tisztában a régészeti leletekkel. Például a régészek 1892-ben fedezték fel a hettitákat. Néhány tudós azonban tíz évvel később (1902-ben, E.A.W. Budge) még mindig kételkedett a létezésükben.

Következtetés: Nehéz az árral szemben úszni, amikor ez a szkeptikus elmélet a tények tengerében fullad el. Így a mai régészet arra utal, hogy a bibliai beszámoló igazolja a Biblia megbízhatóságát. Mivel a Biblia oly sok apró részletet pontosan ábrázol, talán azt is pontosnak kellene tekintenünk, aminek magát állítja: Isten üzenetét számunkra.

Az egyiptomi izraelitákról szóló további érdekes régészeti információk forrásai: Ralph O. Muncaster: Can Archaeology Prove the Old Testament? (Bizonyíthatja-e a régészet az Ószövetséget?), Encyclopedia Britannica, Gleason Archer: Encyclopedia of Bible Difficulties (A Biblia nehézségeinek enciklopédiája) (Zondervan), John Warwick Montgomery: Evidence for Faith, J.D. Douglas és Merrill C. Tenney: The New International Dictionary of the Bible, 735 Baffling Bible Questions Answered, 53. o., Josh McDowell: The New Evidence That Demands a Verdict, valamint a The Biblical Archaeology Review.

Lásd még egy érdekes videót az Exodus keltezéséről: https://www.youtube.com/watch?v=2JusQxiTXnE.

K: Igaz-e, hogy az Exodus 1:8–10-ben „jól bizonyított, hogy az egyiptomiak maguk építették az összes városukat és emlékművüket”, ahogyan azt egy ateista (Capella) állította?

V: Egyáltalán nem. A választ lásd az előző kérdésnél.

K: Miért hagyta Isten, hogy népét elnyomják az Ex 1:8–10-ben?

V: Isten néha különféle okokból hagyja, hogy népét elnyomják: fegyelmezés céljából (Bírák könyve), vagy azért, hogy kiszűrje azokat, akik nem akartak követni Őt – mint például a száműzetés esetében –, stb. De ebben az esetben, bár a Biblia nem mondja ki kifejezetten, spekulálhatunk.

Képzeljük el, hogy az emberek jól fizetett kőművesek voltak, akiket jól bántak, amikor Mózes megjelent, és azt mondta, hogy Isten megszabadítja őket. Miért akarnának Mózest követni, ha a fáraó olyan barátságos volt velük? Annak ellenére, hogy az ígéret földjén a szabadság jobb lenne, sokan közülük nem akarnák elhagyni a kényelmet. Képzeljük el, hogy néhányan közülük, miközben összepakoltak az indulásra, azon tűnődtek, hogyan tudnának túlélni egy zord életet a sivatagban, amikor eddig csak a kényelmes életet ismerték. Képzeljük el, hogy Istenre kellett volna bíznia magukat még a víz és az élelem tekintetében is, amikor a sivatagban nem volt semmi, miközben eddig olyan kényelmes életet éltek, hogy semmiben sem kellett Istenre támaszkodniuk. Így legalább néhány okot láthatunk arra, miért engedte meg Isten, hogy ezeket a nehézségeket átéljék.

Ennek ellenére voltak, akik a pusztában is panaszkodtak, voltak, akik vissza akartak menni Egyiptomba, és voltak, akik megkérdőjelezték Mózes tekintélyét.

Lehet, hogy nem szívesen halljuk ezt, de néha Istennek kényelmetlenné kell tennie a helyzetünket, mielőtt felállnánk, cselekednénk, és megtennénk azt, amit Isten akar tőlünk.

K: Az Ex 1:11-ben szereplő egyiptomi rabszolgahajtókról mit tudunk a Biblián kívül?

V: Az egyiptomi „ser” kifejezés szerepel egy falfestményen Rekhmire thébai sírjában, aki III. Thutmózisz téglagyártásának felügyelője volt. A falfestmény nehéz ostorral rendelkező rabszolgahajtókat ábrázol. Érdekes az egyiptomi hieroglifája: egy zsiráf feje és nyaka.

Egy Abd-el-Gurnah-i falfestmény Amon karnaki templomának építését ábrázolja, ahol szemita kinézetű rabszolgák dolgoznak. Felettük egy rabszolgahajtó áll, akinek a következő felirata olvasható: „A felügyelő így szól munkásaihoz: a bot a kezemben van; ne tétlenkedjetek!” Érdekes módon az Exodus 5:17-ben az izraelitákat kifejezetten azzal vádolják, hogy „tétlenkednek”.

K: Az Exodus 1:11-ben hol helyezkedtek el Pithom és Rameses két városa?

V: Pithom (Atum [isten] háza) a Tumilat-vádin fekszik, közvetlenül a Nílus-delta keleti részén. Vagy a Tell er-Rababeh-i romok, vagy pedig a 8–9 mérfölddel keletre fekvő Tell el-Maskhuta. Tell el-Maskhutában szalmát nem tartalmazó téglákat találtak. A Septuaginta hozzáteszi, hogy ez azonos az „On” vagy Heliopolis nevű várossal.

Korábban azt hitték, hogy Rameses városa Tanisban/Zoanban volt. Hans Goedicke azonban a Biblical Archaeology Review 7. kötetében (1981. szeptember–október) azt írja, hogy ma már úgy vélik, Qantir közelében helyezkedett el. Vannak bizonyítékok i. e. 1700–1500 közötti szíro-palesztin maradványokra.

K: Az Ex 1:11-ben szereplő „fáraó” kifejezés honnan származik?

V: A szavak jelentése idővel néha megváltozik. Kr. e. 2500-től 2000-ig a „fáraó” eredetileg „nagy házat” (palotát) jelentett, de fokozatosan az ott lakó egyiptomi királyt jelölte.

K: Az Ex 1:15-ben hogyan tudtak két héber szülésznő ennyi héber szülésről gondoskodni?

V: Nyilvánvalóan nem minden szülésnél voltak jelen, hanem másokat felügyeltek. Az egyiptomi társadalmat különböző mesterségek felügyelői irányították.

K: Az Ex 1:15–19-ben szereplő Shiphrah és Puah nevekre van-e a Biblián kívül bármilyen bizonyíték?

V: A Puah névvel kapcsolatban nincs tudomásom semmilyen bizonyítékról. De a Brooklyn Múzeumban (35.1446) őrzött, körülbelül i. e. 1540-ben írt egyiptomi papirusz említi egy Shiphrah nevét. Ez a Shiphrah több mint egy évszázaddal az Exodusban említett Shiphrah előtt élt.

K: Az Ex 1:16–19-ben hogyan áldhatta meg Isten a héber szülésznőket, Shiphrah-t és Puah-t azért, hogy hazudtak a fáraónak?

V: A keresztények véleménye megoszlik a válasz tekintetében.

1. Sokan azt mondják, hogy Isten megáldotta a hitüket, amiért kiálltak az igazság mellett, és megbocsátotta nekik a hazugságot, amit ennek érdekében elkövettek. Ráadásul a Tízparancsolatot még nem adták át.

2. Mások szerint a hívőknek nem szabad az igazat mondaniuk élet-halál kérdésekről olyan gonosz embereknek, akik nem érdemlik meg azt.

3. Sifra és Pua nem tudták személyesen világra segíteni az összes csecsemőt: valószínűbb, hogy egy szülésznőkből álló „hadsereget” felügyeltek, akik elvégezték a munkát. Az alattuk dolgozó szülésznők hazudhattak, vagy szándékosan késhettek.

K: Az Ex 1:16-ban nem volt-e ésszerűtlen a fáraótól, hogy meg akarta ölni az izraelitákat, hiszen jó rabszolgák voltak?

V: Valószínűleg körülbelül 4,1 millió egyiptomi élt (+/- egymillió). Tekintettel arra, hogy az izraeliták születési aránya magasabb volt, mint az egyiptomiaiaké, népességük körülbelül 2 millió lehetett, ezért a fáraó megijedt.

Mellékesen megjegyezzük, hogy míg a fáraó azt parancsolta, hogy öljék meg az összes héber kisfiút, Isten ironikus módon egyet közülük a saját házában nevelt fel.

K: Miért akarta a fáraó az Ex 1:16 szerint Mózes születésének idején a héber fiúkat megölni a lányok helyett? Az ember azt gondolná, hogy éppen fordítva kellene lennie, hiszen a korábban született férfiak/fiúk ugyanabban az időszakban több nőt is teherbe ejthettek, ami nagyobb népességnövekedést okozott volna. Vagy miért nem ölte meg mindkét nemet?

V: A Szentírás nem mondja meg, miért hozta a fáraó ezt a döntést. Ugyanakkor számos lehetséges okot láthatunk.
1) Az egyiptomiak attól tarthattak, hogy a fiúk felnőve katonákká válnak és lázadnak. A nőktől viszont nem annyira féltek.

2) A lányok továbbra is nagyon hasznos munkások lettek volna, mivel Egyiptom a szövetek egyik fő exportőre volt, és ők szövőnők lehettek volna.

3) A lányok feleségek vagy ágyasok lehettek az egyiptomi férfiak számára, és olyan gyermekeket szülhettek, akiket egyiptomi módon neveltek fel.

K: Miért fenyegette Mózest a halál a fáraó által az Ex 1:16-ban, miközben bátyja, Áron nyilvánvalóan nem volt ilyen veszélyben?

V: Walter Kaiser A History of Israel című művének 89. oldalán leírtak szerint, ha Mózes 1526-ban született (80 évvel a kivonulás előtt), akkor I. Thutmosz (Kr. e. 1526–1512) uralkodásának első évében jött volna a világra, és nyilvánvalóan ő volt az a fáraó, aki kiadta azt a rendeletet.

Mellékesen megjegyezzük, hogy az a fáraó, aki meg akarta ölni Mózest az egyiptomi megölése után, valószínűleg III. Thutmosz (Kr. e. 1504–1450) volt. Más fáraó nem élt elég sokáig, és vagy az Exodusban szereplő beszámoló pontos, vagy azt kellene mondanunk, hogy „hatalmas véletlen” volt, hogy az egyetlen, aki elég sokáig élt, éppen a megfelelő időben uralkodott ahhoz, hogy illeszkedjen a történetbe.

K: Az Exodus 1:17 szerint a hívőknek félniük kell Istentől?

V: Igen. Lásd a válasz második részét az Exodus 9:30-hoz.

K: Az Exodus 2:1-ben mennyire hasonlít Mózes kosárban való története Sargon történetéhez?

V: A legenda szerint Sargon akkád királyt (kb. i. e. 2355–2279) kátránnyal bevont nádkosárba tették, és a folyóra tették. Akki, a kertész megmentette őt, és fiaként nevelte fel. Mózes anyja azonban a király törvénye miatt tette ezt, és nem hagyta el őt, hanem Mirjámot küldte, hogy vigyázzon rá.

K: Mi a szokatlan a héber szavakban az 2Móz 2:2–3-ban?

V: Az Exodus 2:2-ben a „szép/egészséges gyermek” kifejezésben szereplő melléknév ugyanaz a héber szó, mint a „jó” a Genesis 1-ben. Az Exodus 2:3-ban a „kosár” jelentésű héber szó ugyanaz, mint amit Noé bárkájára használtak. A „nád” jelentésű héber szó (magánhangzók nélkül) ugyanaz, mint a Vörös-tenger/Nádtenger, amelyet Mózes és az izraeliták átkeltek.

K: Ha Isten szerette Mózest, miért engedte meg, hogy Mózes ilyen nagy veszélyben legyen – fulladás, kiszolgáltatottság és krokodilok miatt – a 2Móz 2:3-ban?

V: Isten mindent lát, és bizonyos, hogy bizonyos dolgokat nem úgy lát, ahogy mi. A Mindenható Isten elég hatalmas volt ahhoz, hogy biztosítsa Mózes biztonságát. Még ha a legszörnyűbb özönvíz közepén is vagyunk, a legbiztonságosabb hely Isten akaratának közepén van.

Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény megerősítette Mózesben azt a meggyőződést, hogy egy különleges küldetésre lett megmentve. Mások is láthatták, hogy ha Isten meg tudta őrizni Mózest, akkor őket is meg tudja őrizni.

K: Miért akart a fáraó leánya a 2Móz 2:5 szerint a Nílusban fürödni, és mi a helyzet a krokodilokkal?

V: Ma már Aszuan északán nem találhatók krokodilok, de az ókorban egészen Memphisig előfordultak. A hercegnő valószínűleg az északi deltavidéken (ahol a héber nép élt) akart fürödni, hogy elkerülje a krokodilokat. Valószínű, hogy a fáraó leánya egy kis mellékfolyóban fürdött, nem feltétlenül a Nílus főágában. Ezenkívül ez a fürdőzés inkább rituális megtisztulás céljából történt, mint pusztán a tisztálkodás kedvéért.

K: Az Ex 2:7–10-ben szereplő fáraó leányáról tudunk-e valamit a Biblián kívülről?

V: Lehetséges, mert ez Hatshepsut királynő lehetett. Mózes 80 éves volt, amikor az Exodus megkezdődött, és ez i. e. 1447 körül történt, plusz-mínusz 4–5 évvel. Ez alapján III. Thutmose fáraó (i. e. 1504–1450) lenne az, aki elnyomta az izraelitákat. Az Exodus vándorlásai főként fia, II. Amenhotep (kb. i. e. 1445–1425) uralkodása alatt zajlottak. Egyébként IV. Thutmosz Álom-sztéláján a Szfinx megjelenik neki álmában, és azt mondja neki, hogy ő lesz a következő fáraó, annak ellenére, hogy nem ő az elsőszülött. Mindenesetre i. e. 1447-től számított 80 évvel korábban i. e. 1527-re jutunk. Hatsepszut királynő, I. Thutmosz fáraó lánya, régensként uralkodott, míg III. Thutmosz még gyermek volt (i. e. 1504–1482). Tehát nem biztos, hogy a fáraó lánya itt Hatsepszut királynő volt, mivel a fáraónak kétségtelenül voltak más lányai is, de lehetséges. Ha azonban ő volt az, akkor egy ideig rövid ideig ő volt a második leghatalmasabb személy Egyiptomban.

K: Az Ex 2:10-ben szereplő Mózes név egyiptomi vagy héber?

V: A Mózes név azért szokatlan, mert mindkettő. Héberül a Mosheh név a masah szóból származik, amelynek jelentése „kihúzni”. Egyiptomiul az ms/mes ige jelentése „kihúzott, született”, vagy „(ilyen és ilyen isten) megszületett”. Nyelvtani szempontból ez az egyiptomi ókori befejezett igealak. Az „ms” gyakori végződés a Ptahmose, Thutmose, Ahmose és Ramose nevekben. Az Unger’s Bible Dictionary szerint az egyiptomi „ms’” név jelenthet „gyermeket vagy fiút”.

K: Az Ex 2:14,15-ben hogyan hagyta el Mózes Egyiptomot a király haragjától félve, hiszen a Zsid 11:27 szerint Mózes nem a király haragjától félve távozott Egyiptomból?

V: Az Exodus 2:14,15-ben, amikor 40 éves volt, Mózes először a király haragjától félve hagyta el Egyiptomot. Az Exodus 13–14-ben, amikor 80 éves volt, Mózes másodszor is elhagyta Egyiptomot, nem félve a király haragjától, és a Zsidókhoz írt levél 11:27 ezt a második alkalmat írja le. Mózes másodszor is visszatért, hogy szembenézzen a félelmével, de ezúttal tudta, hogy van egy küldetése, amelyet teljesítenie kell, és hogy Isten meg fogja védeni.

Ami minket illet: ha félelmünkben elmenekülünk a hitünk próbája elől, néha Isten később visszaküld minket, hogy szembenézzünk ugyanazzal a próbával.

K: Miért hívták Mózes apósát az 2Móz 2:18-ban Reuelnek, hiszen az 3Móz 3:1-ben és a 4Móz 4:18-ban Jethro volt a neve?

V: Az én saját apósomnak is két, egymástól független neve volt (kínaiul és angolul), ezért nem tartom ezt szokatlannak. Ezt valószínűleg Ábrám/Ábrahám, Sárai/Sára, Jákób/Izrael, Ben-Oni/Benjámin, Zaphenath-Paneah/József, Hóseás/Józsué, Gedeon/Jerubbaál, Ammiel/Eliám, Batseba/Bat-Sua, Azáriás/Uzzia, Abijám/Abija, Jóaház, Josiás/Sallum fia, Eliakim/Jójakim, Jójakin/Jekonja/Konja, Zedekia/Mattania, Hanánia/Sádrak, Misael/Mésák, Azária/Abed-Nego, Dániel/Belteszassar, Simon/Péter, József/Barnabás, Silás/Silvánusz és Saul/Pál sem tartották ezt szokatlannak.

Az embereknek gyakran voltak különböző neveik a különböző nyelveken, és úgy tűnik, később ugyanazon a nyelven egy másik név felvétele is meglehetősen gyakori volt, amint azt Gideon/Jerubbaál és Hóseás/Józsué is tanúsíthatná. Egy feltételezés szerint ez inkább azokban a kultúrákban jellemző, ahol nincsenek vezetéknevek. Ebben az esetben Walter Kaiser A History of Israel című művének 92. oldalán, hivatkozva Cyrus H. Gordon (1965) Ugaritic Textbook című művére, azt írja, hogy a Jethro (valamint a Hobab) név megtalálható az ugariti nyelvben. A Re’u’el jelentése „Isten barátja vagy pásztora”.

Más kultúrákban is gyakoriak voltak a többszörös nevek. Egyiptomban Osiris, Wennofer és Khent-amentiu mind ugyanazon bálvány nevei voltak. Sebek-khu és Djaa ugyanaz a személy volt. Mezopotámiában Ahiqar ugyanaz a személy, mint Aba’enlil-dari, Tiglath-Pileser pedig Pul. A Lipit-Ishtar-törvények ugyanazt az istent Enlilnek és Nunamnirnak nevezik, Hammurapi törvényei pedig Inana/Ishtar/Telitumot és Nintut/Mamát említik. Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötetének 313. oldalán olvasható, hogy ugyanazon személy kettős nevei a dél-arab forrásokból is jól ismertek. E példák bemutatása mellett Kenneth Kitchen az Ancient Orient and Old Testament (IVP 1966) című művének 121–124. oldalán megemlíti, hogy a kettős nevek gyakoriak voltak Kánaánban, Ó-Dél-Arábiában, a hurriták és a hettiták körében.

Josephusnak más magyarázata volt. Feltételezte, hogy Reuel volt a neve, Jethro pedig a címe.

K: Miért kellene felnéznünk Mózesre az Ex 2:21–22 szerint, aki [állítólag] törvénytelen gyermeket nemzett?

V: A Szentírás soha nem állította, hogy Mózesnek törvénytelen gyermeke lett volna. Amikor az Exodus 2:21 azt mondja, hogy Reuel Mózesnek adta lányát, Zipporát, akkor feleségül adta őt Mózesnek. Ennek bizonyítékaként az Exodus 4:20 Zipporát feleségének nevezi, az Exodus 4:25-ben pedig Zippora, a felesége, Mózest „vér szerinti vőlegényének” nevezi.

Pszichológiai szempontból azonban érdekes tanulmányozni, hogy egyesek milyen mértékben olvasnak bele dolgokat a Szentírásba (például a 2Mózes 2:21–22-be), miközben figyelmen kívül hagyják a kapcsolódó szentírási helyeket (2Mózes 4:20, 25), hogy vádakat találjanak Isten és a Bibliája ellen.

K: Miért várt Isten a 2Móz 2:23–25 szerint addig, amíg Mózes 80 éves lett, mielőtt kiszabadította az izraelitákat?

V: A Szentírás nem mondja meg, de a szövegben találhatunk utalásokat néhány lehetséges okra.

Mózes láthatóan fizikailag elég erős volt ahhoz, hogy megöljön egy egyiptomit (2Mózes 2:12) és elűzzön több pásztort (2Mózes 2:17). Talán túl impulzív volt ahhoz, hogy hirtelen saját kezébe vegye az ügyet, és megölje az egyiptomit a 2Mózes 2:11–12-ben. Talán Mózesnek először meg kellett tanulnia néhány dolgot arról, hogyan kell várni Isten vezetésére, és hogyan kell Isten akaratát Isten módján végrehajtani a saját módja helyett.

Mózes 80 éves volt, amikor Isten a lángoló csipkebokorból szólította meg. Talán a távoli sivatagban eltöltött 40 év után már jobban tudott támaszkodni Isten erejére.

A 2Mózes 2:23 szerint az egyiptomi király (azaz a fáraó) meghalt. Mivel meghalt az a fáraó, aki a 2Mózes 2:15-ben megpróbálta megölni Mózest, Mózes ismét a királyi udvar elé járulhatott.

A fogságuk egész ideje alatt a Biblia soha nem említi, hogy a héber nép segítségért kiáltott volna Istenhez, egészen a 2Mózes 2:23–24-ig. Akkor, és csakis akkor hozta Isten újra színre Mózest. Ez talán elemi dolognak tűnhet, de ha van problémád, tudod, hogy van problémád, és szükséged van Isten segítségére, miért haboznál Istenhez kiáltani?

K: Miért jelent meg az Úr angyala az Exodus 3:2-ben egy égő csipkebokorban?

V: Bár a Szentírás nem mondja meg, az égő csipkebokor ad nekünk néhány gondolkodnivalót.

Isten csodája, az a lángoló bokor, amely nem égett el, már messziről magára vonzotta volna Mózest. A későbbi időkben Isten csodálatos cselekedetei a Kivonulás során olyanok lesznek, mint egy fény, amely az évszázadokon át ragyog, és az embereket Istenhez vonzza. Amikor másoknak hirdetjük Isten üzenetét, ügyeljünk arra, hogy Isten jellemének és cselekedeteinek fényét lássák, és ne csak a saját, csekély, ember alkotta tüzünket.

A sivatagban a tűz veszélyes lehet, ha sok mérföldet kell utazni vízért, hogy eloltsuk. A homok sem segít sokat. Ennek ellenére az a bokor biztonságban volt, és nem égett el. Izráel népe veszélyes helyzetekben volt: az egyiptomiak meg akarták ölni a kisfiúkat, később pedig a pusztában is veszélyben voltak. Mégis, Istennek való engedelmességük révén biztonságban maradhattak.

Másrészt viszont nem mindannyian voltak biztonságban a pusztában. Amikor egyesek engedetlenek voltak, néhányukat pestis érte, tűz vette el őket, vagy a föld nyelte el őket. Ne dőljetek be annak a hazugságnak, hogy „Isten biztonságos”. Isten nem biztonságos, de Isten jó. Forduljunk Istenhez hitben és engedelmességben, hogy kegyelme által Isten kedves, irgalmas oldalát lássuk, ne pedig a szigorú, haragos oldalát.

K: Az Ex 3:2-ben pontosan ki volt az Úr angyala az égő csipkebokorban?

V: Az „angyal” szó hírnököt is jelenthet. Három lehetőség van, vizsgáljuk meg mindet.

Egy Isten által teremtett jó angyali lény: A 2Mózes 3:2-ben az „Úr angyala” szerepel. Ha azonban egyszerűen csak egy angyal lett volna, miért kellett volna Mózesnek levetnie a cipőjét, hiszen a 2Mózes 3:5 szerint az szent föld volt?

Isten (akár a Szentháromság, akár az Atya): A Lény így szólt: „Én vagyok atyád Istene, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene.” Egyébként Isten megjelenését az Ószövetségben teofániának nevezik.

Jézus Krisztus: Az őskeresztény egyház ezt Jézus, az Isten Igéje megjelenéseként értelmezte, még mielőtt megtestesült volna a földön. Jézus mondhatta: „Én vagyok az Isten…”, és Jézus lehetett az Atya Isten hírnöke, vagyis az Ige is. Egyébként az Ószövetségben kifejezetten az Isten Fiának megjelenését krisztofániának nevezik.

Azok a korai egyházi írók, akik szerint Jézus volt az, között szerepel: Justinosz mártír Első védelme, 63. fejezet, 184. oldal (kb. 150-ben), Iréneusz (182–188-ban) Iréneusz: Az eretnekségek ellen, 4. könyv, 29.2. fejezet, 502. oldal (182–188-ban), Alexandriai Kelemen: „A pogányokhoz intézett buzdítás” 1. fejezet, 173. oldal (Kr. u. 193–217/220), valamint Tertullianus: „Válasz a zsidóknak” 8. fejezet, 163. oldal (Kr. u. 198–220).

K: Az Ex 3:8-ban és a Gen 23-ban hogyan lehetett, hogy a hettiták Mózes és Józsué idején Palesztinában tartózkodtak?

V: A hettiták széles körben elterjedt nép voltak, és egy kolóniájuk letelepedett Palesztina hegyvidékén. Az indoeurópai hettiták i. e. 1590-ben kifosztották Babilont. Mások úgy vélik, hogy ez a hattiakra utal, egy nem indoeurópai népre, akiket i. e. 2000 előtt hódítottak meg. A hatti és a hetti szavak héberül ugyanúgy íródnak.

K: Miért nevezik Kánaánt a 2Móz 3:8,17 és a Józs 5:6 versekben tejjel és mézzel folyó földnek?

V: A pásztorkodó izraeliták számára ez a föld buja dombokkal és völgyekkel rendelkezett, ahol jól táplált állatokat tenyészthettek, és ahol virágok nyíltak a méhek számára.

K: Az Ex 3:10 és az Ex 6:10–13 szerint Isten Midjánban vagy Egyiptomban hívta el Mózest?

V: Mózest először Midjánban hívta el Isten. Mózes azonban kétségei támadtak, miután visszatért Egyiptomba, és Isten Egyiptomban újra megerősítette Mózes elhívását. Manapság is előfordul, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy újra megerősítsék azt, amit igaznak tudnak.

K: Miért volt szüksége Mózesnek elhívásra az Ex 3:10–4:17 szerint, és miért van szükségünk rá nekünk is?

V: Mielőtt Mózes kockára tette volna az életét, Isten megerősítette neki, hogy az Ő akaratát fogja végrehajtani. Amikor más izraeliták megkérdőjelezték, ki is Mózes valójában, és hogy ő mondja meg nekik, mi a helyes, Mózes csodái meggyőzték őket arról, hogy ő valóban elhívott. Amikor Mózes érezte a fáraó haragjának hevességét és a fáraó varázslóinak démoni csodáit, biztosra kellett vennie, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell.

Néha megkérdezik a keresztényektől: „Miért gondoljátok, hogy nektek van kizárólagos jogotok az igazságra?”, vagy hogy ki hívott titeket arra, hogy másoknak azt mondjátok, a pokolba fognak jutni, ha elutasítják Krisztust, Isten Fiát? Ha nem lenne hivatásunk, és nem kapnánk üzenetet Istentől, akkor talán lenne igazuk. De minden kereszténynek van egy általános hivatása, amelyet Jézus maga adott a Máté 28:18–20-ban. Pál visszhangozza ezt a hívást a 2. Timóteus 4:1–2-ben. Mindannyiunknak úgy kell ragyognunk, mint a csillagok az univerzumban, miközben hirdetjük az élet igéjét a Filippi 2:15–16 és a 2. Korinthus 5:18–20 szerint. Amikor az emberek megkérdőjelezik a hitelességedet, nem a tekintélyeddel van problémájuk, bár úgy tűnhet, mintha az lenne. Inkább Krisztus szavaival és kizárólagos állításaival nem értenek egyet. Néha a feladatunk nem csupán az, hogy meggyőzzük az embereket, hanem hogy megmutassuk: van különbség aközött, amiben kényelmesen hisznek, és aközött, amit Jézus mondott. Amint meglátják ezt a különbséget, dönteniük kell, kit fognak követni.

Egyes keresztények konkrét elhívást kaptak, hogy egy bizonyos szolgálatba, gyülekezetbe vagy népcsoport közé menjenek. Nem minden keresztény érez konkrét elhívást, és nem minden kereszténynek ugyanaz a konkrét elhívása. Könnyű elképzelni, hogy a te elhívásod a szolgálat legfontosabb területére vonatkozik, és a többi elhívás nem olyan fontos, de az 1. Korinthus 12. fejezete megmutatja, hogy ez téves. Függetlenül attól, hogy hiszel-e abban, hogy van-e konkrét elhívásod vagy sem, mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy engedelmeskedjünk a Biblia által minden hívőnek szóló általános elhívásoknak: hogy terjesszük az Igét, szeressük embertársainkat, és olyan életet éljünk, amely dicsőíti Istent.

K: Az 2Móz 3:18-ban Mózes csalárd volt-e, amikor azt kérte a fáraótól, hogy engedje meg nekik, hogy háromnapos útra induljanak áldozatot bemutatni?

V: Nem. Hat szempontot érdemes figyelembe venni, majd egy valószínű okot, ami ezt alátámasztja.

1. Isten azt mondta, hogy végül véglegesen ki fogja vezetni az izraelitákat (2Mózes 3:17), és idővel ezt meg is tette.

2. Isten parancsa volt, nem Mózes saját kezdeményezése, hogy ebben az időben Mózes csak a háromnapos utazásra kérjen engedélyt a fáraótól, ahelyett, hogy Egyiptomból való távozásra kérne engedélyt. (2Mózes 3:18)

3. Isten biztosan tudta, és ezt Mózesnek is elmondta, hogy a fáraó még ezt a kisebb kérést sem fogja teljesíteni. (2Mózes 3:19)

4. Elméletileg, ha a fáraó teljesítette volna ezt a kérést, semmi nem utal arra, hogy Mózes megtévesztette volna a fáraót, és nem tért volna vissza.

5. Természetesen, ha elmentek volna, majd visszatértek volna Egyiptomba, az nem akadályozta volna meg őket abban, hogy később végleges távozást kérjenek.

6. Ha valaki hallgat egy ügyről, az nem hazugság. Konkrétan: ha kisebb kérést fogalmaz meg, és hallgat a később előterjesztendő nagyobb kérésről, az nem hazugság.

Miért akarta volna Isten, hogy Mózes kezdetben csak ezt a kisebb kérést tegye? Valószínűleg nem csalás volt, hanem kegyesség. Isten lehetőséget adott a fáraónak és az egyiptomiaknak, hogy először egy kisebb kérésnek járuljanak hozzá, és fokozatosan hozzászokjanak ahhoz a gondolathoz, hogy elengedik az izraelitákat. Ugyanakkor azonban, miközben Isten megadta ezt a lehetőséget, már biztosan tudta a fáraó szabad akaratának eredményét. Ma Isten mindenkinek felajánlja az üdvösség csodálatos lehetőségét, de már előre tudja mindenki szabad akaratának eredményét.

K: Az Ex 3:22-ben és az Ex 12:33–36-ban hogyan kérhette Isten az izraelitáktól, hogy kérjenek dolgokat az egyiptomiaktól?

V: A héber sa’al szó „kérni” jelent, nem pedig „kölcsönkérni”. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. Nincs megtévesztés: Az egyiptomiak tudták, hogy az izraeliták távoznak, és megtartják a tárgyakat: 2Móz 12:31–36. A zsákmányra utaló héber szó, a nissaltem, kifejezetten nem utal lopásra, csalásra vagy megtévesztésre. Azt is mondja, hogy „a »kölcsönkérés«-t gyakran gondolják így a rossz fordítások hatására olyan időkben, amikor a héber nyelv még ismeretlen volt, vagy – mint manapság – a racionalista előítéletek miatt.”

2. Nincs kényszer: Az egyiptomiak kedvezően viszonyultak hozzájuk, és sürgették őket, hogy távozzanak (2Mózes 12:33–36).

3. Nincs igazságtalanság: A tárgyak csekély kárpótlást jelentettek a csecsemőgyilkosságért és a 400 éves rabszolgaságért. Ezt a harmadik fogalmat (valamint közvetve az első kettőt is) Tertullianus fejtette ki a Marcion ellen című öt könyv 2. könyvének 21. fejezetében, 313–314. oldalon (Kr. u. 207/208). Ez a válasz megtalálható Irenaeusnál (Kr. u. 182–188) is az Eretnekségek ellen című mű 5. könyvének 30. fejezetében, 2. versében.

Összefoglalás: Az izraeliták nyíltan kérést fogalmaztak meg, és az egyiptomiak, akik ekkorra már szimpatizáltak velük, teljesítették kérésüket.

K: Az Ex 3:22 és az Ex 12:33–36 alapján hogyan taníthatta Isten [állítólag] az izraelitákat arra, hogy becstelenek legyenek és lopjanak? (ezt egy ateista kérdezte)

V: Kértél már valaha valamit? Ha igen, attól még nem leszel tolvaj, ugye? Természetesen nem, ez butaság. Hasonlóképpen:

1. Az egyiptomiak tudták, hogy az izraeliták elmennek. Sőt, az Exodus 12:33-ban az egyiptomiak arra kérték az izraelitákat, hogy siessenek és induljanak el.

2. Az izraeliták kérték az egyiptomiaktól azokat a dolgokat (2Mózes 12:35–36).

3. Az egyiptomiak jóindulatúan viszonyultak az izraelitákhoz, és odaadták (nem kölcsönadták) nekik azokat a dolgokat (2Mózes 3:22; 12:36).

Ahogyan az előző válaszban is említettük, az „Expositor’s Bible Commentary” 2. kötetének 324. oldalán az áll, hogy a zsákmányt jelölő héber szó, a nissaltem, kifejezetten nem utal lopásra, csalásra vagy megtévesztésre.

K: Mit tanulhatunk az Ex 4-ben Mózes válaszából Isten hívására?

V: Isten először megmutatta Mózesnek csodálatos hatalmát (2Móz 3:2), majd türelmet tanúsított, miközben Mózes hitetlen kifogásait hallgatta végig (2Móz 4:1–13), végül pedig haragja felcsapott Mózes ellen. Felelősségünk, hogy engedelmeskedjünk Isten hívásának, és ne szegüljünk ellene félelem, lázadás vagy a saját alkalmatlanságunkba vetett hit miatt. Remélhetőleg nem jutunk el odáig, hogy Isten haragját vonjuk magunkra, mielőtt meghallgatnánk a hívását.

Amikor Mózes azt mondta, hogy alkalmatlan, két igazságot és egy hitetlen hazugságot láthatunk.

1. Mózes tényszerű igazságokat mondott: az emberek valószínűleg nem fognak hinni egy ismeretlen kívülállónak, és ő maga is nehezen beszél.

2. Mózes őszintén tudta, hogy természetes önmagában nem képes sikeresen végrehajtani a feladatot.

3. Mózes hitt egy hitetlen hazugságban, miszerint Isten nem elég nagy ahhoz, hogy Mózes alkalmatlansága ellenére is véghezvigye akaratát. Imádkozom, hogy ha ez a hazugság ott van a szívedben, akkor fedezd fel, vallj be ezt a bűnt Istennek, és dönts úgy, hogy hiszel abban, hogy Isten nagysága még a legrosszabb gyengeségeidnél is nagyobb.

K: Az Ex 4:3–5-ben hogyan válhat egy élettelen bot kígyóvá?

V: Ez nem puszta optikai csalódás, hiszen a 2Móz 7:12 szerint a kígyó képes volt nyelni. Isten nagyobb a természetes fizikai és biológiai törvényeknél, nem pedig fordítva.

K: Az Ex 4:11-ben Isten nemcsak megengedi, hanem ő maga is némává, süketé és vakká teszi az embereket?

V: Akár tetszik, akár nem, Isten tudatosan megengedi minden gonoszságot és fogyatékosságot, ami bekövetkezik. Ráadásul sokszor Istennek különleges célja van azzal, hogy az embereket bizonyos módon teremtse. Olyan sok hatalmas csoda történt Mózes által, mégis Isten úgy döntött, hogy beszédhibával teremti meg őt (2Mózes 4:10–13, 6:12, 30), és nem szünteti meg azt. Hasonlóképpen, olyan sok csoda történt Pál által, mégis a 2Korinthus 12:7–9-ben Isten úgy döntött, hogy nem szünteti meg Pál tövisét.

K: Miért írták a „Jethro” nevet különböző módon a 2Mózes 4:18-ban?

V: Sok nyelvben, beleértve az arabot is, a főnév végződése attól függ, hogy hogyan használják a mondatban. A Jethro nevet egy helyen egy bizonyos végződéssel, egy másik helyen pedig egy másik végződéssel írták át héberül. Ugyanez történt Geshem/Gashmu, az arab névvel is a Nehémiás 2:19; 6:1–2, 6 versekben. Az Exodus 4:18-ban különösen érdekes, hogy mindkét végződés megtalálható ugyanabban a versben. Nyilvánvalóan a szerzők nem voltak túl szigorúak a nevek következetes írásmódjának kialakításában, és nekünk sem kellene annak lennünk.

K: Miért mondta Mózes az Exodus 4:18-ban, hogy Egyiptomba akar menni, „hogy megnézze, ott vannak-e még?”

V: Akár helyesek voltak az indokai, akár nem, Mózes úgy döntött, hogy homályosan fogalmaz, és eltitkolja az egyiptomi visszatérésének fő okát. A Biblia nem védi Mózes titkolózását; csupán rögzíti azt.

K: Az Ex 4:22-ben hogyan volt Izráel Isten elsőszülötte?

V: Az elsőszülöttnek különleges jogai, kiváltságai és felelősségei voltak. Izráel volt Isten kiválasztott népe; rajtuk keresztül terjedt el Isten igéje az egész földön. Izráelnek a következő kiváltságai voltak:

Fiaiként fogadták őket (Róma 9:4)

Rábízták Isten szavait (Róma 3:2), a törvény átvételét (Róma 9:4)

A pátriárkák (Róma 9:5)

Krisztus emberi ősök (Róma 9:5).

K: Miért akarta Isten az 2Móz 4:24-ben majdnem megölni Mózest?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni:

Helyzet: Bár Isten tudta, hogy Mózes nem fog meghalni, a helyzet Mózes és Sippóra számára reménytelennek tűnt.

Ok: Nem derül ki, hogy Mózes hogyan került a halál közelébe – talán betegség miatt –, de tudták, hogy Isten ezt nemcsak megengedte, hanem szándékosan okozta.

Fegyelmezés: Zippora és Mózes nem tartották be az Ábrahámmal kötött körülmetélési szövetséget, és Isten addig fegyelmezte őket, amíg meg nem tették, vagy amíg Mózes a halál szélére nem került.

Figyelmeztetés: Ahogy Mózes is rájött, senki sem válhat olyan naggyá, hogy többé ne kelljen engedelmeskednie Istennek.

K: Az Ex 4:30-ban az embereknek a jelek miatt kell hinniük?

V: Az embereknek nem szabad pusztán a jelek miatt hinniük Istenben. A jeleknek megvan a maguk helye Isten hírnökeibe vetett hit megerősítésében. Ezek a jelek nem arra szolgáltak, hogy Isten létezését bizonyítsák ennek a népnek; inkább arra szolgáltak, hogy igazolják: Mózes az Élő Istentől jött.

K: Az Ex 4:31-ben és az Ex 6:9-ben az emberek hittek-e Mózesnek, vagy sem?

V: Az Exodus 4:31-ben kezdetben hittek Mózesnek, de később, az Exodus 6:9-ben kétségeik támadtak, miután a fáraó megnövelte a munkaterhelésüket.

K: Az Ex 5:2-ben ki volt Egyiptom fáraója, és mikor történt a kivonulás?

V: Az itt meghalt fáraó valószínűleg III. Thutmosz volt. Fő felesége Hatsepszut Meritre volt (aki nem azonos anyjával, a híres Hatsepszuttal). A kivonulás i. e. 1446/1445 körül történt. Az i. e. 1446/1445-ös dátumot az 1 Királyok 6:1 alapján határozták meg, amely szerint Salamon 480 évvel azután kezdte el építeni a templomot, hogy az izraeliták kijöttek Egyiptomból, és a régészek biztosak abban, hogy ez i. e. 966-ra esik.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a történetíró Eusebius Caesareai (318–339/340) a Praeparatio Evangelica 9,27-ben azt írja, hogy a fáraó lányának, aki kihúzta Mózest a vízből, a neve Merris volt. Josephus a Zsidók története 2. könyv 224. fejezetében (9.5) Thermuthis névvel említi, míg a Jubileumok könyve 47:5 szerint a neve Tharmuth volt.

Ez vagy III. Thutmosz, vagy – ami valószínűbb – II. Amenhotep fáraó (Kr. e. 1450/20–1401/1385) uralkodása alatt történt. Fő feleségének neve Tia volt. Más keresztények korábban azt hitték, hogy az Exodus sokkal később, II. Ramszesz (Kr. e. 1290–1224) uralkodása alatt történt. Az i. e. 1446/1445-ös dátum azért illik ide, mert:

1. Az 1 Királyok 6:1 szerint 480 évvel Salamon templomának felépítése előtt történt.

2. II. Amenhotep uralkodása alatt a szemitákat téglagyártásra kényszerítették.

3. IV. Thutmózis álomstélája. Lásd a 2Mózes 12:29-ről szóló értekezést.

4. A Bírák könyve 11:26 szerint 300 évvel Jefte előtt.

5. Házort a 13. század után nem lakták.

6. A Kr. e. 1400–1370-ből származó Tell el-Amarna-i táblák említik a rettegett „habiru” vagy „abiru” népet, akik tomboltak. Megemlítik, hogy Arad, Gezer, Aszkalon és Lákis városait már elfoglalták.

7. Alexandriai Kelemen a Stromata (Kr. u. 193–202) című művének 1. könyve 2. fejezetében 450 évet említ Józsué idejétől Dávidig.

8. A Rameses nevet már a 13. század előtt is használták. Lásd: CHRONOLOGICAL AND BACKGROUND CHARTS OF THE OLD TESTAMENT, 29–30. o., valamint When Critics Ask, 67–68. o. Ramose egy nemes neve volt III. Amenhotep idején.

A szén-14 kormeghatározás szerint Jerikó pusztulása körülbelül i. e. 1410-re tehető. Az ezt megelőző 40 évben uralkodó fáraó III. Thutmose lett volna.

K: Az Ex 5:2-ben szereplő fáraó ugyanaz volt-e, mint az Ex 15-ben?

V: Nem ugyanaz a fáraó volt. Az Exodus 1-ben szereplő fáraó, valószínűleg III. Thutmose, vagy ki akarta irtani, vagy csökkenteni akarta az izraeliták számát. Az Exodusban szereplő fáraó, valószínűleg II. Amenhotep (1450/1420–1401/1385), arra összpontosított, hogy rabszolgaként használja őket. Ne feledjük, hogy a 2Móz 1. fejezet és a 2Móz 5. fejezet között 80 év telt el.

K: Az 5:3, a 8:26–27 és a 10:26 versekben Mózes csak kitalált okokat hozott fel a távozásra?

V: A Szentírás nem mondja meg, hogy Isten utasította-e Mózest, hogy ezeket az indokokat adja a fáraónak a távozásra, vagy Mózes saját kezdeményezésére mondta-e őket. Ha az utóbbi lenne a helyzet, vegyük figyelembe, hogy a Szentírás nem szól arról, hogy Mózes mindent helyesen mondott-e.

K: Miért használtak szalmát tégla készítéséhez az 5. Mózes 5:6-ban?

V: A szalma nagyobb szakítószilárdságot adott a tégláknak, mert a szalmához tapadó agyag kevésbé volt hajlamos szétesni.

K: Az Ex 5:6-7-ben hogyan birkóztak meg az izraeliták azzal, hogy maguknak kellett szalmát gyűjteniük?

V: Először is meg kell értened, hogy a szalma fontos volt az erős téglák készítéséhez, mert kötőanyagként működött, megakadályozva, hogy a téglák egyszerűen szétmorzsolódjanak. Emellett, bár a tégla Mezopotámiában volt elterjedtebb, mint Egyiptomban, Egyiptom egyes városait, például Pithomot, téglából építették. Egy Rekhmere / Rek-mi-Re nevű egyiptomi nemes sírjában, Théba városában, a Kr. e. 15. századból származó festményen rabszolgák láthatók, akik téglákat gyártanak. Ennek a képe megtalálható a The New International Dictionary of the Bible című könyv 174. oldalán.

A pithomi romoknál a legalsó rétegben szalmával kevert téglákat, a középső rétegben csak tarlóval kevert téglákat, a felső rétegben pedig rostos anyag nélküli téglákat találtak. A téglák mérete 13 × 13 × 3,5 hüvelyk (33 × 33 × 9 cm) és 16 × 8 × 6 hüvelyk (41 × 20 × 15 cm) között változott.

K: Miért említik kifejezetten Isten hatalmas kezét az 2Móz 6:1-ben?

V: Ebben az időben az egyiptomi fáraók rendszeresen használták a „[hatalmas] kar birtokosa” kifejezést címeik részeként. A 2Mózes 6:1 hangsúlyozta, hogy büszke karjaik semmik voltak Isten karjához képest.

K: Az Ex 6:3-ban és más szakaszokban milyen problémák merülnek fel a JEPD-elmélettel kapcsolatban?

V: A JEPD-elméletet a 19. században dolgozták ki, még mielőtt a tudósok bebizonyíthatták volna, hogy Mózes idején a köznép is tudott írni. Az elmélet szerint a Biblia első öt (vagy néha hat) könyvét négy korábbi forrásból állították össze, amelyeket J-nek (Jehova), E-nek (Elohim), P-nek (papok) és D-nek (Deuteronómium) neveznek.

A JEPD-elméletnek számos problémája van, de itt hármat említenék.

1. A liberális tudósok nem értenek egyet abban, hogy mely versek tartoznak a J, E, P és D forrásokhoz.

2. Ez az elmélet azon alapul, hogy a Teremtés könyve 1. és 2. fejezetében különböző neveket használnak Istenre. De más művekben is előfordul ez. A Zsidókhoz írt levélben az 1. fejezetben nem említik Jézust és Krisztust, csak a „Fiút”. Krisztust és Jézust azonban utána gyakran említik. Mégis soha nem hallottam arról, hogy bárki is kétségbe vonná a Zsidókhoz írt levél egységét. A Jónás könyve kizárólag az istennevet használja, kivéve azokat a részeket, amikor a tengerészek szólalnak meg a Jónás 3:4-ben. Ezt követően a szöveg az Elohim kifejezést is használja az Igaz Istenre utalva.

3. Számos verset fel kell osztani a közepén. Az Evidence that Demands a Verdict (Bizonyíték, amely ítéletet követel) című mű II. kötetének 134. oldala szerint a JEPD-elmélet Interpreter’s One-Volume Commentary on the Bible (Az értelmező egykötetes bibliai kommentárja) című változata a következő verseket két vagy több forrásra osztja fel.

1Móz 2:4; 7:16,17; 8:2,3,13; 10:1; 12:4; 13:11,12; 16:1; 19:30; 21:1,2,6; 25:11,26; 31:18; 32:13; 33:18; 35:22; 37:25,28; 41:46; 42:28; 45:1,5; 46:1; 47:5,6,27; 48:9,10; 49:1,28

II. Mózes 1:20; 2:23; 3:4; 4:20; 7:15,17,20,21; 8:15; 9:23,24,35; 10:1,13,15; 12:27; 13:3; 14:9,19,20,21,27; 15:21,22,25; 16:1,15; 17:1,2,7; 19:2,3,9,11,13; 24:12, 15, 18; 25:18; 31:18; 32:8, 34, 35; 33:5, 19; 34:1, 11, 14

Számok 13:17,26; 14:1; 16:1,2,26,27; 20:22.

(A Mózes ötödik könyvét nem említjük, mert azt teljes egészében „D”-nek tekintik.)

Hány verset kellene ennek az elméletnek a szerint középen kettévágnia, mielőtt az elmélet már nem lenne tartható? Kilencvenegy vers valószínűleg túl sok.

K: Miért használja 197 szakasz a Jahve nevet az Ex 6:3 előtt, hiszen az Ex 6:3 szerint Isten nem fedte fel magát ezzel a névvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak?

V: Először is, mi nem a válasz, majd a válasz.

a) Valódi tények, amelyek nem tartoznak a válaszhoz.

a1. Mivel Mózes a saját korában írta a Teremtés könyvét, nem pedig Jákób idején, Mózes bármilyen nevet használhatott, amit csak akart. Például az emberek helyesen írják, hogy Kolumbusz érkezett az Amerikákba, annak ellenére, hogy Kolumbusz nem ismerte az „Amerika” nevet. Ez önmagában megmagyarázza az összes helyet, kivéve 53-at, amelyek közvetlen idézetek vagy hasonlóak.

a2. A Septuaginta és a maszorétikus szöveg összehasonlítása azt mutatja, hogy az írnokok bizonyos mértékben szabadon változtatták Isten neveit. Julius Wellhausen szerint ez volt saját dokumentumhipotézisének legnagyobb gyengesége.

a3. Isten nevét Ábrahám, Izsák és Jákób is ismerte, de Istent nem elsősorban Jahvé néven ismerték. Isten olyan jelentést tárta fel Mózes előtt, amelyet az előtte élő három férfi előtt nem tárt fel.

b) A válasz magában a II. Mózes 6:3-ban található.

b1. A II. Mózes 6:3 nem azt mondja, hogy „Mózes ideje előtt” kinyilatkoztatta. Csak annyit mond: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”.

(Ezzel az 53 szakasz közül 5 kiesik.)

b2. A II. Mózes könyve nem mondja, hogy nem tudtak Isten isteni nevéről. Csak azt mondja: „Megjelentem … de a Jahve nevem alatt soha nem tettem magam ismertté előttük.” Bár Isten legalább (8, 1, 6) 15 alkalommal szólt Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákóbhoz, vagy megjelent előttük, soha nem jelent meg ezeknek a férfiaknak olyan különleges módon, amely az Ő isteni nevéhez kapcsolódott volna, ahogyan Mózes előtt megjelent. Valójában, amikor Jákób a 1Mózes 32:29-ben birkózás után nevet kért, Jákóbnak szándékosan nem adtak választ.

K: Mivel az Ex 6:3 szerint Isten nem fedte fel magát személyesen Jahvéként Ábrahám, Izsák és Jákób előtt, mi a helyzet az alábbiakkal, ahol Isten Jahvénak nevezte magát? 1Móz 15:7 „Én vagyok Jahve, aki kihoztalak Urból.” 1Móz 18:14 „Van-e valami, ami túl nehéz lenne Jahvé számára?” 1Móz 28:13 „Én vagyok Jahve, atyád Istene…”

V: Ezek valószínűleg későbbi írnoki változtatások. Mindhárom esetben a görög Septuagintában az „Isten” (theos) szót használják, nem pedig a 2Mózes 3:14-ben szereplő „Én vagyok” görög kifejezést (o v), vagy a 2Mózes 6:3-ban szereplő görög szót (kurios). Lásd még az előző kérdést is.

K: Az Exodus 6:16–20 szerint hogyan lehetett az izraelitáknak 430 évig Egyiptomban lenniük, hiszen Lévi és Mózes között csak három nemzedékről esik szó?

V: Több mint három nemzedék volt, mivel a genealógiákban gyakran voltak hiányosságok, hiszen a „gyermek” szó utódot is jelent, az „apa” szó pedig őst is.

K: Miért vette feleségül Amram a 2Móz 6:20 szerint Jochebedet, a nagynénjét, hiszen ezt a 3Móz 18:12 tiltja?

V: A válaszban két szempontot kell figyelembe venni.

1. A Levitikus még nem íródott meg, ezért nem vonhatták őket felelősségre egy jövőbeli törvény alapján.

2. Ezenkívül a Biblia nem helyesli ezt, hanem őszintén beszámol arról, ami történt.

K: Az Ex 6:20-ban Jochebed és Amram, Lévi unokája, Mózes szülei voltak?

V: Nem feltétlenül, mivel a „fia” szó utódra is utalhat, és Jochebedet név szerint nem említik a 2. Mózes 2:1–9-ben. Mivel Kohátnak Mózes idején 8 600 férfi leszármazottja volt (4. Mózes 3:28), nem valószínű, hogy Amram, Kohát fia, azonos lenne Amrammal, Mózes apjával.

K: Az Ex 6:26–27-ben Mózes írta-e ezt a könyvet, mivel Mózesről harmadik személyben íródott?

V: Nincs okunk kételkedni abban, hogy Mózes írta ezt. A harmadik személyben való írás nem volt szokatlan az ókori irodalomban. Egyéb példák a következők:

1. Julius Caesar írta a Galliai háborúkat.

2. Julius Caesar a „Polgárháborúk” című művet írja.

3. Xenophon az „Anabasis” című művet írja.

4. Josephus írja a „Zsidók háborúi” című művet.

5. János apostol írja a János evangéliumot.

K: Miért küldött Isten az Egyiptomra először csapásokat a 2Móz 7–11-ben, ahelyett, hogy egyszerűen rábírta volna az egyiptomiakat, hogy engedjék el őket?

V: A 2Móz 9:16 (és a Róma 9:17) szerint Isten azért tette ezt, hogy megmutassa hatalmát, és hogy nevét az egész földön hirdessék. Hat szempont, amit érdemes figyelembe venni.

a) Isten szuverén, és „joga” van ahhoz, hogy bármilyen eszközt válasszon, amit csak akar.

b) Isten nem járt el igazságtalanul az egyiptomiakkal szemben, akiknek 400 éven át a héber nép rabszolgasorba vetése volt a „kulturális norma”.

c) Gyakran előfordul, hogy egy vezető alatt álló emberek szenvednek a vezetőik döntéseinek következményeitől.

d) Isten lehetőséget adott nekik arra, hogy elengedjék rabszolgáikat. Ők azonban a mások rabszolgasorba taszításából származó gazdasági előnyöket választották ahelyett, hogy úgy bántak volna másokkal, ahogyan maguk is szeretnék, hogy bánjanak velük.

e) Ez nem csupán Egyiptomra, hanem az egyiptomi istenekre is vonatkozó ítélet volt. Ezzel egyaránt bebizonyította, hogy azok az istenek hamisak voltak, és hogy Ő az egyetlen Igaz Isten, akinek hatalma van.

f) Isten neve dicsőítve lett az egész földön. Valójában a mai egyiptomiak is Mózest hősként és Isten prófétájaként tekintenek rá.

K: Az Ex 7:1-ben hogyan lehetett Mózes Istenhez hasonló a fáraó számára?

V: Ez a hasonlat nem azt jelenti, hogy Mózes isteni volt, hanem azt, hogy a fáraó minden kommunikációja és kapcsolata az igaz Istennel Mózesen keresztül zajlott, Áron próféta segítségével. Lásd még a 2 Korinthus 3:2–3-at is, ahol mi vagyunk Isten levelei mások számára. Ahogy egy hölgy mondta: „Lehet, hogy mi vagyunk az egyetlen Biblia, amit egyesek valaha is elolvasnak.”

K: Az Ex 7:11,22 és az Ex 8:7 versekben hogyan tudtak a fáraó varázslói varázserőt megnyilvánítani?

V: Mellékesen megjegyezzük, hogy egy ma is előadott bűvésztrükköt, amelyben három csészével takarnak el labdákat, már az ókori Egyiptomban is gyakorolták. Míg az emberek ügyes, nem természetfeletti trükkökkel becsaphatják másokat, Sátánnak csodatévő ereje van, amint azt a 2. Thesszalonikiakhoz írt levél 2:9 és a Jelenések könyve 13:13 is mutatja. Ezek a varázslók valószínűleg Sátán erejével cselekedtek.

K: Az Ex 7:17–22 szerint hogyan válhatott a víz vérré?

V: Bár az egyiptomiak valószínűleg ismertek az Etiópiából származó vörös üledéket, a vörös föld nem befolyásolta volna a korsókban és kővödrökben lévő vizet. Két nézet létezik. Mivel Istennek semmi sem lehetetlen, értelmetlen azt kérdezni, hogy Istennek „hogyan kellett” ezt megtennie. Inkább azt kérdezhetjük, hogy melyik nézet rendelkezik a legjobb alátámasztó bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy Isten hogyan döntött, hogy ezt megtegye.

1. A vér valódi vér.

2. A víz vörös volt, mint amilyet a mérgező algák okoznak, amelyek a különböző óceánokban és a Nílusban is megfigyelhető „vörös árapályt” idézik elő. Az algák olyan idegméreget termelnek, amely megöli a halakat és ihatatlanná teszi a vizet.

K: Az Ex 7:19-ben és az Ex 8:16,24-ben a csapások „egész” Egyiptomra és „az egész országban” sújtottak, vagy az Ex 8:20,22 szerint elkerülték Gosen területét?

V: A 2Móz 9:6 válaszol erre azzal, hogy amikor azt mondták: „egész Egyiptomban”, az magában foglalta, hogy Gosen kivételt képez.

K: Az Ex 7:20-ban hogyan tudták a varázslók egy részét a víznek vérré változtatni, hiszen Mózes már korábban vérré változtatta a folyó vizét?

V: Az Exodus 7:20 csak azt mondja, hogy a fáraó szeme láttára a folyó vize azonnal vérré változott. A többi víz talán röviddel később változott meg.

Néha, amikor a Sátán ismeri Isten időzítését, megpróbálhatja magának tulajdonítani azt, amit Isten tesz. Egy másik lehetséges példát lásd az Exodus 12:29-ről szóló fejtegetésben. Vannak azonban, akik másképp vélekednek, miszerint a „minden” a víz nagyobb részét jelentette.

K: Az Exodus 7:22-ben és az Exodus 4:21-ben ki keményítette meg a fáraó szívét?

V: Először a fáraó tette ezt, majd Isten is megkeményítette a szívét. Ezek a versek megmondják, ki keményítette meg a szívét:

Az Úr megkeményíti: 2Mózes 4:21

A fáraó maga keményítette meg a szívét: 2Mózes 8:15,32; 2Mózes 9:34; 1Sámuel 6:6.

Megkeményedett (azaz maga a fáraó szíve keményedett meg): 2Móz 7:13–14,22; 8:19; 9:7; 9:35

Az Úr megkeményítette: 2Mózes 9:12; 10:1,20,27; 11:10; 14:4-5,17

Összefoglalva: olyan keresztények, mint Római Kelemen, aki az 1. Kelemen levél 51. fejezetében, 20. oldalon (Kr. u. 96–98) írt, nem tekintették ezt „vagy-vagy” helyzetnek, hanem mindkét tényező szerepet játszott benne.

Hasonló helyzet található a Rómaiakhoz írt levél 1:21–32-ben is, ahol Isten a hitetlen, romlott embereket még nagyobb romlásnak adta át. Isten még Izráel szívét is megkeményítette az Ézsaiás 63:17-ben.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Isten megkeményítette a kánaániak szívét is a Józsué 11:20-ban, valamint Sihon, Heszbon királyának szívét a Mózes 5. könyve 2:30-ban.

K: Miért kérte a fáraó Mózesnek a 2Mózes 8:10-ben, hogy holnap távolítsa el a békákat, és ne ma?

V: Talán azért, mert már késő volt, de még így is azonnal eltávolíthatták volna őket. Ez talán azt mutatja, mennyire megkeményedett a fáraó szíve. Biztosra akart menni, hogy a békák még nem tűnnek el addigra, mire Mózessel beszél.

K: Az Exodus 8:16–19-ben mik voltak ezek a „szúnyogok”?

V: Lehet, hogy azok voltak, amiket ma „szúnyogoknak” nevezünk, amelyek zavaróak, de nem csípnek. Másfelől nagyon is lehet, hogy szúnyogok voltak. Az emberek nem biztosak a kinnim héber szó pontos jelentésében, mert ez az egyetlen hely a Bibliában, ahol ezt a szót használják.

K: Az Ex 8:19, Ex 31:18, Dt 9:10, Zsolt 8:3 és a többi helyen Istennek van-e ujja?

V: Nem. Ez egy antropomorf kifejezés, amely Isten hatalmát jelzi. Mellékesen megjegyezzük, hogy a nyelvészetben az a retorikai eszköz, amikor valaminek egy részét használjuk az egész jelölésére, szinekdochének nevezik. Hasonló példát találunk egy másik vallásban, az iszlámban is: a Bukhari Hadith 9. kötete, 93. könyve, 26. fejezete, 543. száma, 409. oldalán említés történik Allah ujjáról.

K: Az Ex 8:19, Ex 31:18, Dt 9:10, Zsolt 8:3 és így tovább versekben – mivel helytelen volt bármilyen képet készíteni Istenről – miért használ a Biblia Istenre vonatkozó antropomorfizmusokat, például hogy kezei vannak stb.? (Ezt John L. MacKenzie mondta sok évvel ezelőtt.)

V: A kettő közötti különbség a kommunikáció és az imádat közötti különbség. Isten úgy döntött, hogy olyan módon kommunikál, amelyet az emberek megértenek, beleértve a költészetet és az antropomorf kifejezéseket is, például a „jobb keze” kifejezést.

Isten azonban nagyon egyértelműen kijelenti, hogy nem akarja, hogy szobrokat készítsünk vagy képeket rajzoljunk Isten imádása vagy tisztelete céljából.

K: Az Ex 8:20–32-ben milyen legyekről van szó?

V: Erre több elmélet is létezik. Lehet, hogy az úgynevezett „kutyalégy” volt, amelynek csípése fájdalmas. Lehet, hogy ezek az egyiptomi Re istent szimbolizálták. Alternatívaként lehet, hogy ichneumon légyek voltak, amelyek Uatchit istent szimbolizálták. Lehet, hogy a légyeket a rothadó békák vonzották oda.

K: Az Ex 9:4, Ex 11:7 és Ex 12:13 versekben hogyan lehetséges, hogy a csapások az izraelitákat nem érintették úgy, ahogyan az egyiptomiakat?

V: Istennek hatalma van arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy tetszik neki. Ezenkívül a 2Móz 15:26-ban Isten megígérte, hogy ha az izraeliták engedelmeskednek neki, a jövőben sem fognak szenvedni ezekben a betegségekben.

K: Mivel az Ex 9:6, 19–20 szerint az összes szarvasmarha és ló elpusztult, hogyan maradtak életben a lovak az Ex 14:9-ben?

V: A 2Mózes 9:6-ban a „minden” kifejezés vagy az egész Egyiptomban lévő összes szarvasmarhára, vagy az egyiptomi mezőkön lévő összes szarvasmarhára, vagy mindkettőre utal. A szövegkörnyezetből, valamint abból, hogy a 2Mózes 9:19–20 közvetlenül a 2Mózes 9:6 után következik, egyértelműen kitűnik, hogy a szerző nem úgy szánta, hogy ezt minden egyes állatra – akár bent, akár kint – értsék, hanem a mezőn lévő állatokra.

K: Az Ex 9:6, 19–20 alapján mit tudunk az egyiptomi szarvasmarha-tenyésztésről?

V: Az egyiptomi szarvasmarhákat általában májustól decemberig istállókban tartották, a Nílus áradása idején, amikor a legelők víz alatt álltak. Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete 357. oldalán az áll, hogy ez a csapás valószínűleg januárban történt, amikor egy részét a szarvasmarháknak már kiengedték a legelőre. Mivel a Nílus-delta területén a víz később vonult vissza, mint Egyiptom többi részén, a szarvasmarhák ott később is az istállókban maradtak. Ha a szarvasmarhák a rothadó békák miatt száj- és körömfájásban haltak meg, ez főként azokat a szarvasmarhákat érintette volna, amelyek a legelőn voltak.

K: Az Ex 9:16 és Ex 11:9 versekben Isten csak azért emelte fel a fáraót, hogy megbüntesse őt?

V: Nem, a Szentírás nem ezt mondja. Azt mondja, hogy Isten a fáraót – annak makacs gonoszságával együtt – azért emelte fel, hogy bemutassa Isten képességét arra, hogy kivezesse az izraelitákat a rabszolgaságból. Amellett, hogy a gonoszt használja arra, hogy másoknak megmutassa hatalmát és ítéletét, Isten egy ideig megengedi a gonosznak, hogy terjedjen, és Isten az ebből származó gyümölcsöt ítéli meg.

K: Az Ex 9:19 és Ex 9:27 versekben hogyan tudott Mózes kimenni a szabadba, hogy találkozzon a fáraóval a pusztító jégeső idején?

V: Nyilvánvaló, hogy a jégeső nem volt mindenhol és minden pillanatban. Még egy hurrikánban is nyugodt a vihar szeme. Mózes talán Egyiptom egy részén átmenetileg bekövetkezett szünet alatt ment el a fáraóhoz. Vagy pedig Isten megvédhette Mózest, miközben a fáraóhoz tartott.

K: Az Ex 9:20, az Ézs 28:25 és az Ezék 4:9 alapján milyen élelmiszert termesztettek a parasztok akkoriban?

V: Az akkori emberek étrendje nagyon különbözött a mai iparosodott társadalmakétól, sokkal változatosabb természetes ételekből állt. Az Óvilágban nem volt kukoricájuk (maize) vagy burgonyájuk, mert azok Amerikából származtak. Volt búzájuk és rozsuk, ahogy nekünk is ma, de jelentős mennyiségben termesztettek más, ősi gabonaféléket is, amelyeket ma már csak ritkaságként termesztünk. Például az egykorn, az emmer és a tönkölybúza néha „burkolt búzáknak” is nevezik; ezeket nem lehet olyan jól csépleni, mint a búzát. A rozs, a cirok és a köles nem olyan tápláló, mint a búza, bár a cirokot és a köleset Afrikában még mindig használják. A kamut gabonát, amelynek íze finom, szintén termesztették. Egyéb ősi gabonafélék az amarant és a quinoa. Nem volt még egy másik gabonafajuk, a tritikálé, amely a búza és a rozs keresztezéséből származik, mert azt először 1875-ben Skóciában termesztették. További információkért lásd: http://www.hort.purdue.edu/newcrop/proceedings1996/V3-156.html#EINKORNOrigin.

Édesítőszerek tekintetében az európai cukorrépán és a távoli trópusi országokban termesztett cukornádon kívül az embereknek alapvetően csak a méz állt rendelkezésükre. A méz számos különböző vegyi anyagot tartalmaz, és minden vadméz-adag kissé eltérő, mivel az attól függ, hogy a méhek milyen virágokat látogattak meg. Valaki egyszer azt mondta a mézről, hogy ha manapság lenne egy új élelmiszer, amelyben több ezer ismeretlen anyag lenne, és amelynek összetétele minden előállításkor eltérő lenne, az semmiképpen sem kapna engedélyt az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivataltól (FDA)!

K: Az Ex 9:23-ban hogyan lehet tűz keveredni a jégesővel?

V: Természetesen ez folyamatosan előfordul a villámlással és mennydörgéssel kísért súlyos jégesőviharok során. A 2Móz 9:29 alapján valószínűleg erről volt szó. Isten azonban úgy cselekedhetett, ahogyan csak akart.

K: Az Ex 9:30-ban hogyan kellene az embereknek félniük Istentől?

V: Nem úgy féljük Istent, ahogyan valaki egy igazságtalan, gonosz embertől félne. Azonban kétféleképpen kell félnünk Istentől.

1. A hitetleneknek félniük kell Isten ítéletétől és haragjától.

2. A félelem tiszteletet is jelent. Mindenkinek tisztelnie kell Istent, aki teremtett minket, aki a létezésünk célja, és aki mindenkit megítél, és az embereknek örök életet ad, vagy örök kárhozatra ítéli őket a pokolban, a kozmikus szemétdombon. Néhány nem keresztény úgy érezheti, hogy Isten nem felel meg annak, amilyennek ők egy istent elképzelnek. Az igazi Isten a saját jelleméhez igazodik, de talán nem is érdekli, hogy megfeleljen-e a te elvárásaidnak. Lásd még a választ az Exodus 20:20-ra.

K: Az Exodus 10:21-23-ban hogyan lehetett sötétség csak Egyiptom felett?

V: Isten teremtette a fényt, és Ő irányíthatja azt. Akár a Nap ideiglenes változásáról, a természet törvényeiről, akár sötét felhőről, vulkáni hamuról, más akadályról, vagy a fentiek egyikéről sem volt szó, Isten úgy cselekedhet, ahogy akar.

K: Az Exodus 10:21-33-ban szereplő sötétségre vonatkozóan van-e régészeti bizonyíték Egyiptomban?

V: Lehetséges. A Biblical Archaeology Review 1991. januári/februári számának 50. oldalán a következő olvasható:

„Egy, a XVIII. dinasztia vége után (kb. i. e. 1350) keltezett egyiptomi szöveg a következőképpen ír le egy csapást:

»A nap el van takarva, és nem ragyog az emberek szeme előtt. Az élet már nem lehetséges, amikor a nap a felhők mögé rejtőzik. Ra [az isten] elfordította arcát az emberiségtől. Bárcsak ragyogna akár csak egy órára is! Senki sem tudja, mikor van dél. Az ember árnyéka nem látható. A nap az égen a holdra hasonlít…«”

Ez utalhat a földet borító sötétségre, de nem utalna a Théra-szigeti vulkánkitörésre, mivel az körülbelül 200 évvel korábban történt.

K: Az Ex 10:29-ben Mózes azt mondja, hogy soha többé nem jelenik meg a fáraó előtt. A 12. fejezet 31. versében azonban a fáraó magához hívja Mózest és Áront. Hogy lehetséges ez? Tévedett-e Mózes az Ex 10:29-ben, és ha igen, Isten utasította-e erre, vagy saját kezdeményezésére tette?

V: Az Exodus 10:29-ben a fáraó nyilvánvalóan már unta, hogy Mózest látja, ezért Mózes szándéka az volt, hogy soha többé nem jelenik meg a fáraó előtt. Amikor azonban a fáraó parancsot adott neki, hogy jöjjön, Mózesnek muszáj volt megjelenni. Nézzük meg ezt három szempontból:

a) Ha ez prófécia volt, akkor nem igaz.

b) Ha ez Mózes szándékát fejezte ki, akkor igaz volt; Mózes nem saját kezdeményezésére jött, hanem hívták.

c) Ha ez ígéret volt, akkor ezt az emberi (nem isteni) ígéretet felülírta az, hogy Mózesnek követnie kellett a fáraó parancsát.

Röviden: Mózes nem hazudott és nem volt álnok, de egyértelműen arra számított, hogy többé nem fog a fáraó elé járulni, és ebben tévedett.

Fontos megérteni, hogy a próféták is emberek voltak, és ők is mondhattak és tehettek hibás dolgokat. A klasszikus példa az, amikor Nátán azt mondta Dávidnak, hogy építheti a templomot, majd Isten helyreigazította Nátánt a 2. Sámuel 7:3–17-ben. Isten prófétája csak akkor hibátlan, amikor prófétaként szól, azaz „így szól az Úr”, vagy ehhez hasonló módon. Amikor Mózes elvesztette a türelmét, többször is megütötte a sziklát, és lázadóknak nevezte az izraelitákat, később kétségtelenül megbánta azokat a szavakat.

K: Az 2Mózes 11:3-ban és a 4Mózes 12:3-ban Mózes magáról írta-e, hogy nagyra becsülték és alázatos volt?

V: Három különböző nézet létezik:

a) Mózes tárgyilagosan ismertette a hírnevét.

b) Mivel ezt egy írnok írta le Mózes számára, az írnok isteni ihletés alatt ezt hozzáadta.

c) Ez egy későbbi írnoki kiegészítés volt a szöveghez, amelyet Isten megengedett, hogy az idők során megmaradjon. Lásd még a 4Móz 12:3-ról szóló értekezést.

K: Az Ex 11:5–12:30-ban szereplő csapásokról van-e a Biblián kívül bármilyen bizonyíték arra, hogy ebben az időben valóban bekövetkeztek Egyiptomban?

V: Lehetséges. David M. Rohl a Pharaohs and Kings: A Biblical Quest (1995) című művében, a 278–279. oldalon említi, hogy bizonyítékok utalnak egy nagy katasztrófára, amelynek során nagyszámú holttestet sietve temettek el. A halálesetek nagy száma azonban nem bizonyítja, és nem is cáfolja, hogy ez egy egyik napról a másikra bekövetkezett hirtelen esemény következménye volt. Ezt Manfred Bietak fedezte fel Tell ed-Dabában. Erről az Avaris and Piramesse: Archaeological Exploration of the Eastern Nile Delta (London, 1979) című mű 295. oldalán olvashatunk.

Ezen felül Josephus Manethót idézi, aki szerint „Isten csapása sújtott minket”. Ez azonban a keletről érkező, Egyiptomot megszálló betolakodók kontextusában szerepel, így lehet, hogy ez egy független esemény volt, vagy lehet, hogy Mózes idején is voltak Egyiptomot megszálló betolakodók, akikről az Exodus nem tesz említést.

K: Az Exodus 12:19-ben a „kivágják Izráelből” kifejezés azt jelenti, hogy kizárják a közösségből, vagy esetleg a halált, illetve kivégzést?

V: A keresztény tudósok nem értenek egyet ebben a kérdésben, amint azt az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete 375. oldalán olvashatjuk.

Kizárás: A „Bible Knowledge Commentary: Old Testament” című mű 128. oldalán a „The Believer’s Bible Commentary” 98. oldalán az áll: „vagyis kizárva a táborból és annak kiváltságaiból. Bizonyos összefüggésekben a »kivágás« kifejezés halálra ítélést jelent.” A legtöbb kommentátor szerint ez halált jelent.

K: Az Ex 12:29-ben hogyan tudott egy [állítólag] mindenhatóan szerető Isten, aki a lehető legszeretőbb, megölni az egyiptomi elsőszülötteket?

V: A Bibliában egyetlen vers sem mondja, hogy Isten mindenhatóan szerető lenne, és egyetlen vers sem mondja, hogy Isten a lehető legszeretőbb lenne. Isten szeretetét egyensúlyba hozzák más tulajdonságai. Arra vonatkozóan, hogy a Biblia Istene hogyan ölhette meg az egyiptomi elsőszülötteket, lásd a következő kérdésre adott választ.

K: Miért volt Isten [állítólag] igazságtalan, amikor a 2Móz 12:29–30 szerint az egyiptomi elsőszülötteket ölte meg a fáraó helyett, hiszen a fáraó vétkezett?

V: Isten nem járt el igazságtalanul. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

Az egyiptomiak mind rabszolgává tették az izraelitákat. Nem maga a fáraó ostorozta a rabszolgákat, hanem az egyiptomi felügyelők. 400 éven át az egyiptomi társadalom természetesnek tartotta, hogy kihasználja a héber rabszolgákat.

Az emberek gyakran viselik mások cselekedeteinek következményeit. A kokainfüggő anyák kisebb agyú, kokainfüggő csecsemőket hoznak világra. Milliók haltak meg Hitler és mások gyilkos őrületének következtében. Ezek a dolgok egy bukott, igazságtalan világban történnek. Lásd azonban a következő pontot is.

A teljes igazságszolgáltatás az ítélet napjáig elhalasztódik. Például a Lukács 13:1–5-ben Jézusnak beszámoltak azokról a galileaiakról, akiknek vérét Pilátus az áldozataikkal keverte össze. Jézus azt mondta, hogy ez nem azért történt, mert ők rosszabbak voltak, mint a többi galileai, hanem azért, hogy ha nem tértek meg, ti is el fogtok veszni. Vannak, akiket ebben az életben ugyanazokért a dolgokért szigorúbban büntetnek, mint másokat. Az ítélet napján azonban Isten igazságosan fog ítélni, és mindent helyreállít.

K: Milyen régészeti bizonyíték utal arra az Exodus 12:29-ben, hogy a fáraó fia közvetlenül az Exodus előtt halt meg?

V: A Gízai Szfinx elülső mancsai között talált IV. Thutmosz (Kr. e. 1421–1410) álomstéláján Harmakhis isten különleges segítséget ígért Thutmosznak, hogy ő legyen a következő fáraó, cserébe azért, hogy eltávolítja a Szfinx körül felhalmozódott homokot. Valószínűleg nem lett volna szüksége különleges segítségre, ha ő lett volna az első a trónöröklési sorrendben apja, II. Amenhotep (i. e. 1450/1447–1401/1385) után.

Walter Kaiser A History of Israel című művének 90. oldalán azt írja, hogy Thutmose IV legidősebb bátyját Webensenu-nak hívták. Webensenu-t a királyi sírban temették el, és valószínűleg ő volt az, aki a tizedik csapás során halt meg. II. Amenhotep második fia Khaemwaset volt, aki még halála előtt megnősült. Ahogy Kaiser mondja: „Így tehát, bár a Szfinx-sztélé nem tekinthető közvetlen bizonyítéknak az elsőszülöttek halálára, az egyiptológusok elegendő bizonyítékot tártak fel ahhoz, hogy alátámasszák az Exodus korai keletkezési dátumát, valamint azt a tényt, hogy IV. Thutmose valóban nem számított arra, hogy apját a trónon követi.”

K: Az Ex 12:29–30 szerint hogyan ölhette meg egy igazságos és szerető Isten az egyiptomi elsőszülötteket, amikor azoknak semmilyen befolyásuk nem volt a fáraó döntésére?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. A halálesetek nem bizonyítják, hogy az egyiptomiak vagy állataik bűnösök lennének a fáraó döntése miatt.

2. Úgy tűnik, hogy az egyiptomi nép a csecsemőgyilkosság és az elnyomás ellen nem emelt szót, és nem tett semmit egészen az Exodus 12:33-ig. Még az Exodus 14:5-ben is az egyiptomiak azt akarták, hogy az izraeliták visszatérjenek rabszolgaként.

3. Fontos, hogy kiálljunk, mert az emberek – beleértve a gyermekeket is – gyakran aránytalanul súlyos következményeket szenvednek el a politikai vezetők döntései miatt.

4. Sok minden igazságtalan ebben az életben. De eljön egy nap, az Ítélet Napja, amikor minden igazságossá válik. Isten igazságos, és a gazdagok és a szegények, az elnyomók és az elnyomottak, a nácik, a kambodzsaiak, a szudániak és mindenki más teljes igazságosságot fog kapni az idők végén – bár ki mondhatja, hogy mindannyian csak igazságosságot akarnak, irgalom nélkül?

K: Az Ex 12:30-ban hogyan lehetett, hogy ne legyen olyan ház, ahol ne halt volna meg valaki, hiszen az izraelitákat megkímélték?

V: A szövegkörnyezetből kitűnik, hogy ez azokra az egyiptomi házakra vonatkozik, ahol nem ünnepelték a páskát.

K: Az Ex 13-ban mit jelképeznek a négy páska-kehely?

V: Míg a páska ünnepét a Kivonulás könyvében vezették be, a páska során felkínált különböző poharak nem szerepelnek az Ószövetségben, hanem a római időkben kialakult zsidó hagyomány részét képezték. Ezekről a Talmud (Pesachim 10:1) is beszámol.
Úgy tűnik, a szimbolikának különböző értelmezései voltak, de íme az egyik: a különböző poharak a megváltás különböző fajtáit jelképezték.

Az első pohár a páska kezdetén elmondott kidus áldáshoz tartozott. Ez a pohár annak megünneplésére szolgált, hogy Isten kivitte őket Egyiptomból.

A második pohár a főétkezés előtt került sorra, az egyiptomi rabszolgaságból való megszabadulás megünneplésére.

A harmadik poharat az „étkezés utáni hálaadás” után itták meg, hogy megünnepeljék Isten hatalmának megnyilvánulását.

A negyedik poharat a Hallel befejeztével itták meg, hogy megünnepeljék, hogy nemzetté váltak.
Egyeseknél volt egy ötödik pohár is, az „Illés pohara”, amelyet azonban nem ittak meg.

Ezek az információk részben egy zsidó weboldalról származnak: http://2-passover.tripod.com/thefourcupsofwineforpassover.html.

K: Az Ex 13:2,13 szerint az izraelitáknak meg kellett szentelniük elsőszülött gyermekeiket (fiaikat és leányaikat), vagy csak az elsőszülött fiaikat, ahogyan az Ex 22:29 mondja?

V: A héber és a modern fordítások egyaránt a fiúkról beszélnek:

2Mózes 13:2 „minden méhből születő elsőszülöttet Izráel fiai közül”

2Mózes 13:13 „minden elsőszülött fiú a fiaitok közül”

K: Az Ex 13:4 szerint az első hónap az Abib volt, vagy a Nehémiás 2:1 szerint a Niszán?

V: Abban az időben (Kr. e. 1445-ben) az izraeliták Abibnak nevezték. Századokkal később (Kr. e. 500 körül), a perzsák uralma alatt Niszánnak hívták. A mai irániak (perzsák) – minden vallásúak – Nowruz nevű újévi ünnepet tartanak.

K: Az Ex 13:19-ben József csontjainak megőrzése azt jelenti-e, hogy a keresztényeknek szent ereklyéket kell tisztelniük, ahogyan egyes katolikusok állítják?

V: Nem. Az, hogy a csontokat temetés céljából megőrizték, nem jelenti azt, hogy tisztelték volna őket. A Bibliában nincs bizonyíték arra, hogy József csontjait – vagy bárki másét – szent imádati tárgyként tartották volna számon.

A második parancsolat szerint nem szabad semmiféle képet készíteni Istenről. A középkor folyamán különböző katolikusok megpróbálták kategorizálni a bűnöket, amelyek közül a „hét főbűn” a leghíresebb. Érdekes ezekben a különböző listákban, hogy mindegyik szerzője megfeledkezett a második parancsolatról.

K: Az Ex 13:21–22; Ex 14:19–20; Ex 40:38 versekben hogyan tudott Isten felhőként és tűzoszlopként követni Izráelt?

V: Mivel Isten már megjelent Ábrámnak három látogató formájában, Mózesnek pedig tűzként egy bokorban, a felhő vagy a tűzoszlop formájában való megjelenés egyáltalán nem jelentett volna nehézséget számára. Valószínűleg nekünk nehezebb megtörni azokat a sablonokat, amelyek szerint elképzeljük, mit kell Istennek tennie, mint Istennek megjelenni valamiben.

K: Miért üldözte a fáraó az 2Móz 14:6–7 szerint az összes izraelitát csupán 600 harci szekérrel?

V: Bár a harci szekerek az ókorban félelmetes hadi fegyverek voltak, és az izraeliták többsége nem rendelkezett fegyverekkel, a válasz az, hogy a 2Móz 14:7 szerint a fáraó a 600 legjobb harci szekeret és az összes többi harci szekeret is magával vitte, a 2Móz 14:9 pedig a hadsereget is említi. A 2Móz 15:4 szintén említést tesz a fáraó harci szekereiről és hadseregéről.

K: Az Exodus 14:6–7 szerint milyenek voltak az egyiptomi harci szekerek abban az időben?

V: A régészek szerint Észak-Mezopotámiában a harci szekerek olyan szekerekhez hasonlítottak, amelyekben három vagy négy ember utazott, és legfeljebb négy szamár vagy ló húzta őket. Az egyiptomiaknak is voltak ilyen jellegű harci szekereik, egészen addig, amíg a hükszoszok i. e. 1586 után felsőbbrendű harci szekereikkel meg nem hódították Egyiptom nagy részét. Ezt követően az egyiptomi harci szekerek nagyon könnyűek voltak, két lóval és két emberrel. Az egyik férfi a harci szekér hajtója volt, a másik pedig az íjász. A kerekek nagyok voltak, általában hat küllővel. A harci szekér tengelyein a perzsa időkig nem voltak tüskék. A harci szekerek fontos háborús fegyverek voltak száraz, sík terepen, de hegyekben vagy nedves, vizes talajon nem voltak túl hasznosak.

K: Az Ex 14:9–28 és a Józs 24:6 szerint hogyan lehetett a fáraónak „lovasa”, hiszen az akkori hadseregekben nem volt lovasság?

V: Lehet, hogy ezek „szekérhajtókra” utalnak, nem pedig lovasságra. Amikor ezt a szót használják, az mindig a rendes hadsereggel ellentétben áll.

K: Mivel Isten az Ex 14:14-ben harcolt az izraelitákért, miért nem harcolt Isten később is mindig az izraelitákért?

V: Istennek nem volt kötelessége, hogy mindig az izraelitákért harcoljon. Harcolhatott értük, és tartózkodhatott a harctól, amikor csak akarta. Gyakran úgy tűnik, hogy Isten hagyta, hogy maguk vívják meg a csatáikat.

K: Az Ex 14:17; 15:21-ben hogyan dicsőíti Istent és ad neki dicsőséget az egyiptomiak vízbe fullasztása?

V: Ez az izraeliták szemében megmutatta, hogy Istennek hatalma van arra, hogy még egy hatalmas hadseregtől is megmentse őket, és hogy Isten vigyáz rájuk.

K: Miért volt Isten olyan igazságtalan az Ex 14:17; 15:21-ben, amikor a Vörös-tengerbe fullasztotta az egyiptomi sereget, hiszen a katonák csupán parancsot teljesítettek?

V: Itt egy fontos tanulság rejlik: a katonáknak nem szabad engedelmeskedniük a gonosz parancsoknak. Akkoriban, amikor az egyiptomi katonáknak parancsot adtak, hogy öljék meg Isten békés imádóit, „gonosz engedelmességük” miatt ítéletre méltókká váltak. Ma, amikor a muszlim „szent harcosoknak” parancsot adnak, hogy öljék meg Isten békés imádóit pusztán azért, mert keresztények, ők is ki vannak téve Isten pokol tüzével járó ítéletének.

K: Az Ex 14:18-ban az izraeliták átkeltek-e a „Vörös”-tengeren, vagy a nagyon sekély „Nádas”-tengeren?

V: A héber kifejezés Yam Suph, és bármelyik lehetett; nem tudjuk pontosan, hol keltek át. A When Critics Ask című könyv 75–76. oldalán felvetik, hogy talán a Ballah-tó volt az, amely egy 10–15 mérföld (16–24 km) széles, sekély „tenger” volt. (A Ballah-tó a Szuezi-csatorna építésekor eltűnt.)

Még a Nádtenger sem biztos, hogy akkoriban sekély volt. A II. Mózes 14:22 szerint a vizek mindkét oldalon „falat” alkottak, tehát ott biztosan jelentős mennyiségű víz volt. Ha az a tenger, amelyet átkeltek, sekély volt, és az izraeliták átkeltek rajta, akkor – ahogy valaki viccesen megjegyezte – sokkal nagyobb csoda lenne, ha átkeltek volna a sekély Nádtengeren, és mindazokat a lovakat és szekérhajtókat néhány inch mély vízben fullasztották volna meg.

K: Az Exodus 14:21–29 szerint hogyan tudta Isten szétválasztani a tengert?

V: A Mindenható úgy tehette, ahogy csak akarta. Az Exodus 14:21 egy erős keleti szélről számol be, de lehettek más tényezők is.

K: Az Ex 14:21-29 szerint a Thera szigetén történt hatalmas vulkánkitörés okozhatta-e a Vörös-tenger szétválását?

V: Ezt az álláspontot a „The Bible as History” című könyv és Hans Goedicke is támogatta. Ez az elmélet egy időben népszerűnek tűnt, mivel a Théra-szigeti vulkánkitörés időpontja i. e. 1500 körülire tehető, ami közel állt Goedicke azon nézetéhez, miszerint a kivonulás i. e. 1477-ben történt (ma úgy vélik, hogy a kivonulás i. e. 1445-ben történt). Az írországi tölgyek és a kaliforniai bristlecone fenyők évgyűrűinek kalibrált radiokarbon kormeghatározása azonban függetlenül egymástól egy világméretű, a fák növekedését gátló lehűlést jelez i. e. 1628 körül, +/- 20 év eltéréssel. A grönlandi jégtakarók kormeghatározása i. e. 1645 körüli lehűlést jelez. Így a Théra-szigeti vulkánkitörés körülbelül 200 évvel korábban történt.

K: Az Ex 14:21–29 szerint hogyan tudott 2 millió izraelita mindössze 24 óra alatt átkelni a Vörös-tengeren?

V: Tegyük fel, hogy a 602 000 férfi körülbelül 2–2,5 millió embert jelent. Ha az átkelőhely szélessége talán 2–2,5 mérföld (3,2–4 km) volt, és az emberek átlagosan két yard távolságra voltak egymástól, akkor ez 1760, egyenként 1136 fős, egymás mögött haladó oszlopot jelentene. Figyelembe véve a szekereket és az állatokat is, ha átlagosan tíz yard távolságra voltak az előttük haladótól, és az emberek lassan, óránként 1 mérföld (1,6 km) sebességgel haladtak, akkor 6,5 óra alatt tudták volna átkelni egy adott ponton.

K: Az Ex 15-ben van-e bármilyen bizonyíték arra, hogy a héber nép a Sínai-félszigeten vándorolt?

V: Igen, van némi bizonyíték. A Sínai-hegyen talált barlangokban írások voltak, amelyek a tenger szétválását, Mózest és a fürjek fogását írták le. A legérdekesebb dolog a nyelv: az egyiptomi és a héber keveréke volt. Diodorus Siculus történetíró (Kr. e. 10) is tudott erről. Az írások hitelességét azonban sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Ez valószínűleg azért van, mert nincs mód a sziklafalakra írt szövegek kormeghatározására.

A Wycliffe Dictionary of Biblical Archaeology 535. oldalán az áll, hogy a Sínai-félszigeti rézbányák bejáratánál több száz felirat található. Legtöbbjük egyiptomi hieroglifákkal van írva, de körülbelül 40 felirat egyfajta proto-sinaitikus ábécés írással készült, i. e. a 15. századból. Ezek a mai napig fennmaradt legkorábbi ábécés írásművek közé tartoznak.

K: Az Ex 15:1–21-ben szereplő szakasz az Exodus előző szakaszához vagy a következőhöz tartozik?

V: Mivel ez egy elbeszélés, bármelyikhez illeszthető. Sok kommentátor az előző szakaszhoz sorolja, mivel ezt valószínűleg a megszabadulásuk után nem sokkal énekelték. Az Exodus szerkezetének áttekintésekor azonban én inkább a következő szakaszba helyezem, mert az Exodus 15. fejezetének első fele és utolsó fele olyan jól tükrözi egymást. Amikor a pusztában vándoroltak, nem szabad elfelejtenünk, hogy az izraeliták nem tudták „előreolvasni” a Kivonulás könyvét, hogy megtudják, hová tartanak, vagy mi fog történni velük. Vándorlásuk során alapvetően csak két dolgot tehettek: vagy emlékezhettek Isten nagyságára és irántuk tanúsított kegyelmére, vagy panaszkodhattak a jelenlegi helyzetük miatt.

A mai életünkben is alapvetően csak két dolgot tehetünk: vagy tetszhetünk Istennek azzal, hogy hálával dicsőítjük és engedelmeskedünk neki, vagy a világra irányíthatjuk a szeretetünket, és panaszkodhatunk, vagy a saját utunkat járhatjuk, kételkedve Isten gondviselésében és ellátásában.

K: Az Ex 15:1-ben hogyan lehettek „lovasok”, hiszen az egyiptomi hadseregnek akkoriban valószínűleg nem volt lovassága?

V: A „lovasok” szó nem határozza meg, hogy mit lovagoltak. Az akkori hadseregek harci szekerekre támaszkodtak, és ezek a szekérlovasok, más néven szekérhajtók.

K: Mivel az Ex 15:11 azt mondja: „Ki az istenek közül hasonlít hozzád?”, vajon több Isten is létezik?

V: Nem. Ez a vers, akárcsak az Ézsaiás 40:18, azt mutatja, hogy Isten összehasonlíthatatlan. Az 1 Korinthus 8:1–7 azt mutatja, hogy sok bálvány van, de csak egy Igaz Isten van, amint azt a Mózes 5. könyve 4:35–39; 6:4; a Márk 12:29–33; Ézsaiás 43:10–12; 44:6,8; 45:5–6,14,21; 46:9; Jóel 2:27; 1 Timóteus 1:17; 2:5; és 6:15–16 is.

K: Az Ex 15:16-ban hogyan „váltotta ki” Isten az izraelitákat?

V: Az egyik módja annak, hogy Istenhez tartoznak, az, hogy Isten megmentette az életüket.

K: Mit tanulhatunk a 2Móz 15:22–27-ben említett Mára és Elim vizeiből?

V: Isten próbára tette a népet a 2Móz 15:25 szerint. A népnek kétségbeesetten szüksége volt vízre, és bőséges vizet találtak Marában, de ez talán kegyetlen tréfának tűnhetett, mert a víz keserű és ihatatlan volt. A keserű víz gyakran azért keserű, mert nagyon lúgos. Így nemcsak rossz az íze, hanem káros is a szervezetre. Isten azonban nem csupán elviselhetővé és ihatóvá tette a keserű vizet, hanem valójában édeské és kellemes ízűvé is.

Képes-e Isten gondoskodni rólad egy száraz és szomjas földön? Isten ismeri a szükségleteidet, de mi van, ha szükségben vagy, és az egyetlen ellátás csupán egy kegyetlen tréfának tűnik? Akkor is hűséges maradsz-e, és vagy megvárod, amíg Isten más vizet biztosít neked, vagy – mint ebben az esetben – csodálatos módon a problémád látszólagos „nem megoldását” olyan megoldássá teszi, amely nemcsak megfelelő, de még elégedettséget is nyújt?

Az izraelitákat sokszor próbára tették, ahogyan Dávidot, a későbbi zsidókat, Jézust és a korai keresztényeket is. Nem szabad meglepődnünk, ha minket is próbára tesznek.

K: Mit tanulhatunk a mannából és a fürjből az 2Móz 16,1–36 alapján?

V: A nép sürgős vízszükségletét kielégítették, de mi a helyzet a hosszabb távú megélhetésükkel? Ahelyett, hogy Istentől kérték volna, amire szükségük volt, Mózes ellen morogtak. Ha jogos szükséged van valamire, és Isten még nem elégítette ki azt, mit teszel? Panaszkodsz, vagy továbbra is imádkozol Istenhez? Képes-e Isten táplálni téged egy kopár helyen? Amikor nincs táplálék – sem fizikai étel, sem érzelmi, baráti vagy lelki táplálék –, szerinted Isten elég hatalmas ahhoz, hogy hosszú távon gondoskodjon rólad? Tervezni kell a jövőre (mint a Példabeszédek 30:25-ben szereplő bölcs hangya), de képes vagy-e a jövőre nézni bizalommal Őbenne, félelem nélkül?

K: Miért kellett az izraelitáknak a 2Mózes 16:23–30 szerint a Sin pusztájában tartaniuk a szombatot, hiszen ezt a parancsot később, a Sínai-hegyen, a Tízparancsolattal együtt adták nekik?

V: Isten még a tíz parancsolat megadását megelőzően közölte velük ezt a parancsolatot.

K: Az 2Móz 16:23-ban a Sin pusztája megegyezik-e a Zin pusztájával?

V: Nem. A Sin-sivatag a Sínai-hegytől nyugatra terült el, míg a Zin-sivatag Júda déli részén és Kádes-Barneától északkeletre feküdt. Az „Expositor’s Bible Commentary” 2. kötetének 404. oldalán olvasható, hogy a héber szó kezdő mássalhangzója eltérő.

K: Az Ex 16:31, a Num 11:7–9, a Dt 8:3,15, a Josh 5:12, a Ps 78:24,25, a 105:40 és a Neh 9:15 versekben mi is pontosan a manna?

V: A Szentírás csak annyit mond, hogy ez egy Isten által csodálatos módon biztosított élelem volt.

Egyesek azt feltételezik, hogy a Sínai-félszigeten élő tamariszkuszfák ehető váladéka vagy rovarok váladéka stb. volt, de egy természetes magyarázat nem elégséges. Heti hat napon jött, de szombaton nem. Ráadásul nem lenne elegendő rovar vagy tamariszkuszfa-váladék ahhoz, hogy egy ilyen nagy népességet tápláljon.

A Zsidókhoz írt levél 9:4-ben említésre kerül, hogy egy edény mannával került a frigyládába.

K: Miért haragudott Isten azokra az emberekre, akik engedelmeskedtek neki (2Móz 17:1–7)?

V: A 2Móz 17:1 szerint a nép az Úr parancsa szerint vándorolt egyik helyről a másikra. De miközben engedelmeskedtek, zúgolódtak. Az engedelmesség önmagában nem elég; örömteli engedelmességet kell tanúsítanunk, panasz és vitatkozás nélkül, ahogyan a Filippi 2:14 mondja.

K: Az Ex 17:2-ben és a Dt 6:16-ban hogyan kísérthetik meg az emberek Istent, hiszen a Jms 1:13 szerint Isten nem kísérthető meg a gonoszsággal?

V: A „kísértik Istent” kifejezésnél jobb fordítás az, hogy „próbára teszik az Urat”. Istent valójában nem kísértheti meg a gonosz, de az emberek mégis megpróbálhatják. Ez az emberek bűnének kifejeződése, akik azt mondják Istennek: „Cselekedj így, és hajtsd végre ezt a csodát, különben...”.

K: Az Ex 17:8-ban, amikor az izraeliták csak akkor nyertek, amikor Áron és Hur felemelték Mózes kezeit, nem tűnik ez babonának?

V: Mindenki tudta, hogy a hatalom Istennél van, nem a kezekben. Isten néha fizikai cselekedeteket használ, hogy átadja hatalmát. További példákért lásd a 2 Királyok 13:21-et (Elizeus csontjai), a 4 Mózes 21:4–9-et (a bronz kígyó) és a János 9:6–7-et (Jézus sárból készített kenőcsöt, amit a vak ember szemére tett).

K: Az 2Mózes 17:15-16-ban mi a jelentősége Isten nevének?

V: Nagyon jelentős, hogy Mózes Istennek Jahve Nissinek, azaz „Az Úr az én zászlómnak” nevezte. Egy katonai csatában a zászló a hadsereg vagy hadosztály becsületét jelentette, és a katonák minden áron, a végsőkig harcoltak volna annak megmentéséért. Ez sokkal többet jelent annál, hogy Isten erős és hatalmas. Amikor egy nagy hadsereg, elszántan az izraeliták legyőzésére, egyenesen feléjük támadt, az izraeliták NEM csupán abban hittek, hogy Isten egy távoli, hatalmas lény, aki talán segít nekik, ha kedve tartja. Inkább abban hittek, hogy Isten nemcsak hatalmas, hanem a kritikus pillanatban is segítségükre siet, és megmenti azokat, akik az Ő nevét hívják segítségül. Ma a keresztények mindannyian hiszik, hogy Isten Mindenható, de valóban úgy élsz-e, mintha hinnéd, hogy Isten a kritikus pillanatban a te segítségedre siet? Ha igen, akkor nemcsak abban hiszel, hogy Isten a zászlód, és a végsőkig küzdeni fogsz, hogy szilárdan kiállj Isten mellett, hanem azt is tudod, hogy te magad is Isten zászlaja vagy, abban az értelemben, hogy az Ő nevét hordozod, és a szeme fénye vagy (Mózes 5. könyve 32:10; Zsoltárok 17:8), és hogy Isten bizonyosan veled lesz. Még ha Istenért meg is öletnek, tudod, hogy „drága az Úr szemében a szentjei halála” (Zsoltárok 116:15 NIV).

K: Mivel az 2Mózes 18:7 szerint csak Istent szabad imádnunk, miért hajolt meg Mózes apósának?

V: A tiszteletből való meghajlás nem imádat. Még ma is meghajolnak vagy pukedlit hajtanak az emberek az angol uralkodó előtt tiszteletből. Ábrahám is meghajolt a királyok előtt, és a meghajlás rendben van, amíg nem értelmezik imádatként. Ezzel szemben becslések szerint akár 50 000 keresztény is elpusztult a római üldözések során, és sokan félreértik, miért. A rómaiaknak nem volt problémájuk azzal, hogy a keresztények Jézust imádták. A rómaiak azonban nem tűrték el, hogy a keresztények senkit sem imádtak Istenen kívül, különösen a római császárt. A sértéshez még hozzátéve, a római pogányok „ateistáknak” bélyegezték a keresztényeket, mert nem hittek bálványaikban.

K: Miért fogadta el Mózes az Ex 18:17–26-ban Jethro tanácsát Istené helyett?

V: Ez nem ellentétes volt Isten akaratával, de Mózes felismerte, hogy ez jó tanács Isten követéséhez. Gyakorlatiasnak kell lennünk, és másoktól is el kell fogadnunk a jó és helyes tanácsokat, nemcsak Istentől.

K: Miért ment fel Mózes a hegyre hétszer az Ex 19:3,20; 24:9,13,15,18; 34:4 versekben, és miért tért vissza, hogy találkozzon az Úrral (Ex 32:31), miközben az Ex 19:14,24; 32:15; 34:29 versekben csak négyszer szerepel, hogy lejött a hegyről?

V: Egyesek ezt arra használták fel, hogy alátámasszák a II. Mózes könyvének több szerzőségét, de az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete 416. oldalán az áll, hogy ez valójában nem segít a kérdés megválaszolásában. A II. Mózes könyvének nem feltétlenül kell időrendi sorrendben lennie; nincs probléma azzal, hogy itt időrendi sorrendben van; a sorrend valójában meglehetősen egyértelmű.

Kivonulás 19:3 Mózes egyedül ment fel

Exodus 19:14 Mózes egyedül jött le

Exodus 19:20 Mózes egyedül ment fel a csúcsra

Exodus 19:24 Mózes rövid időre lejött, hogy elhozza Áront

2. Mózes 24:9 Mózes és 73 másik ember felment

2Mózes 24:12-13 Isten azt mondja Mózesnek, hogy menjen fel, ezért Mózes ott hagyja a véneket, ahol vannak, és Mózes és Józsué tovább mentek felfelé.

A 24:15 azt mondja, hogy Mózes felment, nyilván egyedül, tehát tovább ment felfelé.

A 24:18 szerint Mózes felmászás közben belépett a felhőbe, tehát ez ugyanaz az út, mint a 24:15-ben.

2Mózes 32:15 Mózes [egészen] lejött a két kőtáblával, és találkozott Józsuéval. (Mózes a 2Mózes 32:19-ben összetörte a kőtáblákat)

2Mózes 32:31 Mózes visszatért az Úrhoz. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül felment és lejött a hegyről, bár lehetséges, hogy így tett.

Kivonulás 34:4 Mózes felment két üres kőtáblával

2Mózes 34:29 Mózes lejött a hegyről két kőtáblával.

Ha már Mózesről és a hegyekről van szó, hasonló eseménysorozat történt Jézus megdicsőülése során is. A tizenkét tanítvánnyal utazva elvált tőlük, és csak hárman kísérték fel a hegyre. A Lukács 9:32–33 azt mutatja, hogy Jézus a háromtól bizonyos távolságra volt, amikor a megdicsőülés megtörtént. Aztán egy felhő borította be őket. A Lukács 9:36–37 azt mutatja, hogy a többi tanítvány újra csatlakozott Jézushoz, mielőtt a tömeg a hegy lábánál találkozott volna vele.

Összefoglalás: Ha figyelembe vesszük, hogy a hegyre feljutás egy részét nagyobb csoporttal, a magasabb részeket pedig kisebb csoporttal lehet megtenni, és hogy nem szükséges minden út visszatérését megemlíteni, akkor Mózes útjainak számával nincs semmi probléma.

K: Az Ex 19:4-ben hogyan lehetett a népnek sas szárnya?

V: Ez egy metafora arra, ahogyan Isten cselekedett, hogy átvigye őket, anélkül, hogy nekik bármilyen erőfeszítést kellett volna tenniük. (Amikor hatalmas küzdelmekkel szembesülünk, Isten ma is sas szárnyain visz minket.)

K: Az Ex 19:11-ben hol található pontosan a Sínai-hegy?

V: Régió: A Sínai-félsziget egy dél felé mutató háromszög, amelynek déli részén hegyek találhatók, és amelyet a 2Móz 19:2, valamint a 4Móz 3:14; 9:1,5; 10:12 a Sínai-pusztának („sivatagnak”) nevez. A Sín-sivatag választja el Elimot a Sínai-hegytől. A 4Móz 33:3–50 felsorolja az izraeliták minden egyes táborhelyét. Sajnos sok ilyen táborhely helyét nem ismerjük, de ha megnézzük őket, láthatjuk, mi van mi között.

A Sínai-sivatagon belül valójában két hegy található egymás közelében, amelyek megfelelnek a Sínai-hegy elhelyezkedésének.

Gebel Musa/Mousa (7 363 láb) Ez a hagyományos nézet, legalábbis körülbelül Kr. u. 500 óta. Nagyon meredek sziklafalakkal rendelkezik. Szent Katalin kolostora e hegy lábánál található. Sok, de nem minden muszlim ezt is a Sínai-hegynek tekinti. A New International Dictionary of the Bible 674. oldalán található egy kép a Jebel Musáról.

A Ras es-safsafeh (6 540 láb, 1 993 méter) két mérföldre (3,2 km) északra fekszik a Gebel Musától, ugyanazon a hegygerincen. Lábánál egy szélesebb síkság terül el.

Gebel Serbal (valószínűtlen): Eusebius Caesareai (325) ezt hitte. Az Új Bibliai Szótár (1978) 1193–1194. oldalán azonban megemlítik, hogy a hegy lábánál nincs pusztaság.

Néhányan úgy vélik, hogy a Sínai-hegy az arabiai Jebel al-Lawz-ban található, talán azért, mert

a) tévesen azt gondolják, hogy a Sínai-félsziget az Exodus idején Egyiptom része volt

b) Elfelejtik, hogy a Sínai-hegy az Exodus 18:27 és a Numeri 10:29–30 szerint Midján földjén kívül volt

c) Pál azt mondta, hogy a Sínai-hegy Arábiában volt (Galaták 4:25), és elfelejtik, hogy a Sínai-félsziget a római Arábia tartományhoz tartozott.

www.christiananswers.net/abr/scoop.html, miután felsorolta az előző okokat, azt is mondja, hogy a távolság Arábiáig túl nagy lenne Kádes-Barneától, mivel a nyájjal és csordával utazók naponta csak körülbelül 6 mérföldet tudtak megtenni. Pedig a Jebel al-Lawz és Kádes-Barnea közötti távolság körülbelül 150 mérföld, és ők mindössze 11 nap alatt jutottak el a Sínai-hegyről Kádes-Barneába.

A muszlimok néha azt próbálják állítani, hogy a Sínai-hegy Mekka. Végül is a Galatákhoz írt levél 4:25 szerint a Sínai-hegy Arábiában van. Ez azonban nem a mai Szaúd-Arábia, hanem a Sínai-félsziget, amely a római Arábia provinciához tartozott. Ráadásul hihetetlen lenne egy 11 napos, körülbelül 800 mérföldes út Mekka és Kádes-Barnea között, nyájjal és csordával, fiatal állatokkal és kisgyerekekkel, gyalog. Térképet lásd a The Roman World című könyv 107. oldalán, vagy az Encyclopedia Britannica „Roman History” (Római történelem) című szócikkében.

Ha a Sínai-hegy valóban Mekka lenne, az a keresztények számára semmiféle különbséget nem jelentene, kivéve, hogy Izráel vándorlásának állomásai már nem lennének érthetőek. Ez azonban nyilvánvalóan fontos néhány muszlim számára, mivel hitelt adna annak az elképzelésnek, hogy Mekkában már Mohamed előtt is volt szerepe Isten munkájában. Más muszlimok azonban – például a Szent Korán: A jelentések angol fordítása és kommentár című mű 2504. lábjegyzete – a Sínai-hegyet Gebel/Jabal Musával azonosítják, ahogyan a keresztények többsége is.

K: Az Ex 20:4-5 szerint megengedett-e a keresztények számára, hogy keresztet és egyéb vallási tárgyakat viseljenek és birtokoljanak?

V: Emlékeztetőként nincs ezzel semmi baj, ahogyan a zsidók is másolták a Szentírást emlékeztetőül a Mózes 5. könyve 6:8–9 alapján. Ugyanakkor sem a kereszteket, sem a Szentírást, sem semmi mást nem szabad Isten helyett imádni.

K: Mivel a 2Móz 20:4–5 azt mondja, hogy ne legyenek faragott képeink, miért voltak olyan sok képek a sátorban (2Móz 25–27), majd később a templomban (1Kir 6:1–38; 7:13–51)?

V: Azok a szobrok, amelyeket Isten díszítés céljából rendelt el – és nem imádat céljából –, elkészítése megengedett volt. Ha azonban még az Isten által elrendelt szobrokat is imádatra használták, azokat meg kellett semmisíteni. Példaként olvassa el a bronz kígyóról szóló részt a 4. Mózes 21:4–9-ben és a 2. Királyok 18:1–4-ben. További információkért lásd Tertullianus „Öt könyv Marcion ellen” (207/208) című művének 2. könyvének 22. fejezetét.

K: A 2Móz 20:5; 5Móz 4:24; 6:15; Jób 2:18; Zef 1:18 versekben Isten féltékeny Istennek tűnik, mivel az 1Kor 13:4 szerint a szeretet nem irigy?

V: A válaszban három szempontot kell figyelembe venni:

1. Számos vers azt mutatja, hogy nem szabad irigyelnünk másokat azért, amijük van, vagy akár azokért a dolgokért sem, amikkel Isten megáldotta őket.

2. Isten nem teremtmény, és az Ő szabályai szerint helyes, ha féltékeny az Őt jogosan megillető imádatra és odaadásra. Ez hasonló ahhoz, amikor valaki odaadást és hűséget vár el házastársától, vagy amikor egy szülő tiszteletet és engedelmességet vár el gyermekétől.

3. Ezen túlmenően a 2 Korinthus 11:2 azt mutatja, hogy istenfélő féltékenységet kell éreznünk mások iránt, hogy továbbra is az igazi Jézusnak szenteljék magukat, a hamis helyett.

K: Az 2Móz 20:5-ben röviden: miért bünteti az igazságos Isten az atyák vétkét a gyermekeken a harmadik és negyedik nemzedékig?

V: Az Ezékiel 18. fejezete és a Mózes 5. könyve 24:16 azt mutatja, hogy Isten nem nyilvánítja bűnösnek a fiút az apa bűnei miatt, de a 2Mózes 20:5 és más versek arra utalnak, hogy a gyermekek viselik mások bűneinek rossz következményeit. Sokan úgy vélik, hogy Isten ítélete figyelembe veszi, honnan indultak és mi állt rendelkezésükre, és nem mindenki indul ugyanonnan, illetve nem mindenkinek vannak ugyanolyan lehetőségei.

K: Az Exodus 20:5; a 2Móz 34:7-ben; a 4Móz 14:18-ban; és a 5Móz 5:9-ben hogyan bünteti Isten a gyermekeket apáik bűneiért a harmadik és negyedik nemzedékig, amikor az Ezékiel 18:4, 18–19 és a 5Móz 24:16 azt mondja, hogy mindenki a saját bűnéért hal meg, nem az apjáéért, és az Ezékiel 18:19 szerint a fiú nem osztozik az apa bűnösségében?

V: Úgy tűnik, Isten ezt fontos elvnek tartotta, mert a Törvény négy verse ugyanazt a gondolatot ismételgeti ugyanazon két héber szó használatával.

A „meglátogat” szó a paqad (Strong 6485), amely egy semleges szó, és jelenthet baráti vagy ellenséges szándékú látogatást is.

A „bűn” az ‘avon (Strong-szám: 5771), ami romlottságot, gonoszságot, hibát, bűnt, rosszalkodást, (a bűnért járó) büntetést, bűnt jelent.

Vannak, akik úgy gondolták, hogy bűnüknek nincs hatása gyermekeikre; mások pedig azt hitték, hogy egy gyermek pusztán szülei miatt is bűnös lehet. Jeremiás 31:29–30 és Ezékiel 18:2 elítéli azokat, akik azt mondják: „Az apák savanyú szőlőt esznek, és a gyermekek fogai megfájdulnak.” Jób 21:19-ben Jób is valami hasonlóval él. Az igazság valójában egyik szélsőség sem. Először két dolog, ami nem a válasz, majd a válasz.

Korábbi és későbbi kinyilatkoztatás (nem ez a válasz): A Tórát (Törvényt) i. e. 1440 körül adták át, az Ezékiel könyvét pedig i. e. 587 után írták. Ahogyan Istennek az emberekkel való bánásmódja jelentősen eltért Noé idején, Ábrahám idején, a Mózes-törvény alatt és Krisztus után, úgy Istennek az emberekkel való bánásmódja kisebb mértékben is eltért Mózes ideje (amikor csak a törvényük volt) és Ezékiel ideje között (amikor már prófétai írások is rendelkezésre álltak) között is kisebb mértékben eltérő volt. Mindazonáltal mindkettő a Mózes-törvény hatálya alá tartozott, és a kettő között nem történt kifejezett szövetségváltás vagy korszakváltás. Ezen felül a Mózes második könyve 24:16 is kimondja, hogy az apákat és a gyermekeket nem szabad egymás helyett halálra ítélni, és ezt a verset a Mózes második könyvének többi részével egy időben írták.

A vétket megtorolják, de nem halnak meg a bűnökért (nem ez a válasz): A Törvény versei nem azt mondják, hogy a gyermekek meghalnak szüleik/őseik bűneiért, csupán azt, hogy a vétket megtorolják rajtuk. Az Ezékiel 18. fejezete és a Mózes 5. könyve 24:16 csak annyit mond, hogy a gyermek nem hal meg apja bűneiért. Ugyanakkor, bár a Mózes 5. könyve 24:16 és az Ezékiel 18. fejezete azt mutatja, hogy a [fizikai és lelki] halál és az örök következmények nem a szülők, hanem magának az embernek a felelőssége, nem lehet elkerülni azt a tényt, hogy a többi vers bizonyítja: a bűnnek generációkon átívelő hatásai vannak. Legalább három különböző hatás létezik.

Következmények: A fizikai következmények a legkönnyebben észrevehetők: a kábítószer-függő anyáktól született csecsemők kábítószer-függőként jönnek a világra. Néhány csecsemőt az anyjuk alkoholizmusa miatt magzati alkohol-szindrómával sújt az átok. Ha elkezdenek alkoholt fogyasztani, különösen erős függőség alakul ki náluk. De Isten néha nem fizikai következményeket is előidéz. Kánaán és leszármazottai az 1Mózes 9:25–27-ben leírt Hám bűne miatt következményekkel sújtottak. Éli leszármazottai az 1Sámuel 2:31–33-ban Éli fiainak súlyos bűnei miatt átokkal sújtottak. Jojakinnak leszármazottai soha többé nem fognak uralkodni (Jeremiás 22:28–30). De az engedelmességnek is vannak jó, generációkon átívelő következményei, például a Rekábita leszármazottak esetében a Jeremiás 35:18–19-ben, valamint Ábrahám leszármazottai esetében a Mózes első könyve 12:2-ben stb. Végül a Rómaiakhoz írt levél 8:28 azt ígéri, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra válik. Amikor türelmesen viseljük az átkokat, Isten elég hatalmas ahhoz, hogy azokat is áldássá változtassa.

A bűnben való felnövés: A 2. Mózes 20:5 és a 5. Mózes 5:9 szerint Isten megbünteti a bűnt azok gyermekein, akik gyűlölik Istent. A gyermekek gyakran úgy nőnek fel, hogy elsajátítják szüleik értékeit. Ha valakinek a szülei gyűlölték Istent, akkor valószínűleg ő is ezt tanulta meg felnőve, akár közvetlenül, akár burkoltan. Ugyanakkor, akárcsak az ur-i Ábrahám, a kánaáni gibeoniak, a moábita Rút, és azok a pogányok, akiknek a korai keresztények hirdették az evangéliumot, mi is követhetjük Isten hívását, hogy túllépjünk minden rossz nevelésen, és új, Neki tetsző életet éljünk.

Döntést kell hoznunk a bűn ellen: Ha egy gyermek szülei bűnben vettek részt, és különösen, ha a szülők gyűlölték Istent, a gyermekre is rászáll annak a bűnnek a lehetősége. A fiúnak vagy a lánynak úgy kell döntenie, hogy szülei mintájával, sőt akár a kultúrájukban elfogadott normákkal is szembefordul, és Istent követi. Ahogyan Ábrahámnak is azt mondták, hogy hagyja el családját és népét, és kövesse Istent oda, ahová Ő vezeti, úgy mindannyiunknak valamilyen formában el kell hagynunk kultúránk és neveltetésünk bizonyos elemeit, és Krisztust kell követnünk.

Egy egyszerű példa a három szempontra: Az izraeliták a száműzetésig gyakran vétkeztek bálványimádással. Azután született izraeli gyermekek szüleik és őseik bűnei miatt a száműzetés következményeit szenvedték el. Nevelésük során különösen csábító volt a könnyebb utat választani, és a többiekhez hasonlóan imádni a körülöttük lévő babiloni isteneket; sokan így tettek, és beolvadtak abba a kultúrába. De voltak, akik a babiloni fogság idején, amikor szembesültek a bálványokkal, Istent választották a bűn helyett, és visszatértek Izrael földjére. Azután Izraelnek soha többé nem voltak problémái a bálványokkal.

Következtetés: Akár tetszik az embereknek, akár nem, Isten megmutatta, hogy a bűnnek generációkon átívelő vonatkozásai vannak. Isten igazságos, és megérthetjük, amit Isten kinyilatkoztatott igazságosságáról. Isten igazságosságát azonban az Ő szava határozza meg; nincs jogunk figyelmen kívül hagyni az Ő Igéjét, és követelni, hogy Isten igazodjon a saját igazságosságról alkotott elképzeléseinkhez. A nyugati társadalom „független, autonóm” kultúrájában talán el akarjuk kerülni azt a tényt, hogy a bűnnek generációs vonatkozásai vannak, de Isten igazságosságát az határozza meg, amit Isten mondott, nem pedig az, amit mi szeretnénk.

K: Mivel a 2Móz 20:8 azt mondja, hogy tisztelnünk kell a szombatot (szombat), miért gondolják a mai keresztények, hogy rendben van szombaton dolgozni?

V: Az igazi keresztényeknek három különböző álláspontjuk van:

Szombat: Az Ószövetségben a szombat péntek napnyugtától szombat napnyugtáig tartott. Az egyik oka annak, hogy a Júda népe 70 évre száműzetésbe került Babilonba, az volt, hogy 70 * 7 = 490 éven át nem tartották be a szombatot. (Az ő évük 360 napból állt.) Lásd: 3Mózes 26:31–36; Jeremiás 25:11–12; 29:10, 16; és Dániel 9:2.

Vasárnap: Miután Jézus feltámadt a halálból, a vasárnap az Úr napjává vált, és a korai keresztények megünnepelték. Pál az 1 Korinthus 16:2-ben nem magyarázta el a korinthusiaknak, miért a hét első napja; Pál feltételezte, hogy ezt már tudják. A Jelenések 1:10 is utal vagy a vasárnapra, vagy pedig az Úr napjának látomására. Justinus Első Apológiája (kb. 138–165) 67. fejezet, 185–186. oldal szintén említi a vasárnapi istentiszteletet. Iréneusz (182–188) a 7. töredékben (569. oldal) szintén megemlíti, hogy Iréneusz beszélt a húsvétról és az Úr napjáról.

Minden nap: Az Ószövetség idején a hívőknek hetente egy napon Isten nyugalmában kellett lenniük. A Zsidókhoz írt levél 4:11 azonban arra utal, hogy ma már más és jobb nyugalmunk van. A hét minden napját Isten nyugalmában töltve kellene töltenünk. A Kolossébeliekhez írt levél 2:16-ban Pál megdorgálja a kolossébelieket azért, mert továbbra is megtartják a szombatot. A Rómaiakhoz írt levél 14:5-ben elítélés nélkül beszél azokról a keresztényekről, akik minden napot egyformának tekintenek. Az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 16:2-ben vasárnap gyűjtötték össze az adományokat.

Az Újszövetségi egyház gyakorlatáról lásd a Rómaiakhoz írt levél 14:5-höz fűzött kérdést. Az Újszövetség utáni egyház vasárnap tartotta istentiszteletét, amint azt

Ignác, János apostol tanítványa (Kr. u. 110–117)

Barnabás levele (kb. 70–130)

Justinus vértanú Első védelme (150-ben), 67. fejezet, 185–186. o.

Korinthoszi Dionüszosz (175)

Melito of Sardis (175)

Az Apostoli Alkotmányok (2. század)

Alexandriai Kelemen (Kr. u. 193–217/220)

Tertullianus Apologeticus című műve (198–220)

Még a eretnek Bardesanes is (180)

Augustinus szerint az Újszövetség idején nem volt szükség a szombat megtartására.

Az ettől való eltéréseket említette Justinosz mártír (írta kb. 138–165-ben) (Párbeszéd Trifóval, 47. fejezet, 218. oldal), aki a szombatot betartókat „gyengébb testvéreknek” nevezi, és Eusebiosz Caesareai (324-ben) is megemlíti, hogy az ebionita eretnekek betartják a szombatot.

K: Mivel az Ex 20:13 és a Dt 5:17 azt mondja: „Ne ölj!”, miért ölték meg olyan sok embert és állatot?

V: Ez egy jó kérdés egy gyakran félreértett ponttal kapcsolatban. Ha a 2Móz 20:13 valóban azt jelentené, hogy soha nem szabad embert ölni, az Mózes számára is újdonság lenne. Isten több alkalommal is arra utasította Mózest, hogy háborúzzon és végezze ki a törvényszegőket. Ha a 2Móz 20:13 valóban azt jelentené, hogy soha nem szabad semmit megölni, az Isten számára is újdonság lenne, aki állatáldozatot parancsol.

A héber „râtsach” szó jelenthet emberölést is, de a „Hard Sayings of the Bible” című könyv 148–149. oldalán az áll, hogy a gyilkolásra utaló hét héber szó közül ez a szó – amely 47 alkalommal fordul elő az Ószövetségben – az egyetlen, amely gyilkosságot jelent. A II. Mózes könyvének kontextusa arra utal, hogy bizonyos háborúk és a törvényes kivégzések nem csupán megengedettek, hanem el is vannak rendelve.

Érdekes mellékmegjegyzésként: Pennsylvania egykori kormányzója vétózta meg a halálbüntetés visszaállításáról szóló törvényjavaslatot, hivatkozva erre a versre és félreértelmezve azt.

K: Az Ex 20:13-ban és a Dt 5:17-ben az áll, hogy „ne ölj”. Ő megparancsolta, hogy ne öljünk, mégis elküldte egyetlen fiát, hogy áldozatul szolgáljon (azaz megöljék) a népe, a zsidók által, ami összezavar engem. … Kérem, magyarázza el, miért kellett Jézusnak meghalnia az én bűneimért. Miért kellett nekem megölnöm Jézust? Miért kellett megszegnünk az Ő egyik parancsolatát ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgokat Istenünkkel és a lelkünkkel?

V: A parancsolat tiltotta a gyilkosságot; az izraelitáknál azonban továbbra is voltak háborúk és kivégzések. Lásd a korábbi kérdésre adott választ az állatok megöléséről, a kivégzésekről és a háborúkról. Ami az engesztelést illeti, Isten úgy küldte el Jézust, hogy tudta: a gonosztevők meg fogják ölni. Azonban amikor ezt tették, Istennek való engedetlenségben voltak. Mindazonáltal Isten még az emberek lázadását és gonoszságát is felhasználja a saját céljaira. A Rómaiakhoz írt levél 8:28 valóban csodálatos vers. Azt mondja: „...mindenben Isten a jóra munkálkodik azoknak, akik Őt szeretik, akik az Ő szándéka szerint elhívattak.” NEM azt mondja, hogy Isten csak a jó dolgokat munkálkodja együtt. Inkább azt mondja, hogy Isten minden dolgot (jót és rosszat egyaránt) a jóra munkálkodik azoknak, akik Őt szeretik.

Természetesen nem mi öltük meg Jézust; hanem a római katonák tették. Mindazonáltal Isten hagyta, hogy Jézust igazságtalanul meggyilkolják, hogy viselje bűneink büntetését.

K: Mivel az Ex 20:13 és a Dt 5:17 azt mondja, hogy ne öljünk, miért öl meg Isten néha embereket?

V: A Tízparancsolatot az embereknek adták; és Isten, aki mindentudó, nem kötve van ahhoz, amit nekünk adott. Például Isten elfogadja az imádást, mi pedig nem fogadhatjuk el azt.

K: Mivel az Ex 20:14,17 azt mondja, hogy ne kövessünk el házasságtörést, miért voltak utána poligám házasságok?

V: A többnejűség nem házasságtörés. A többnejűséget az Ószövetségben megengedték, de nem ösztönözték, az Újszövetségben pedig az egyházi vezetők számára nem megengedett.

Bár a 2Móz 20:17 azt mondja, hogy ne kívánd a szomszédod feleségét (egyes szám), ez a parancs akkor is érvényes, függetlenül attól, hogy a szomszédodnak egy vagy több felesége volt-e. Ha azt mondta volna, hogy ne kívánd a szomszédod feleségeit (többes szám), egyesek úgy értelmezhették volna, hogy csak az egyik feleségének a megkívánása lenne megengedett. Természetesen Isten nem ezt értette alatta.

K: Miért nem kellett félniük az embereknek a 2Móz 20:20-ban, hiszen ugyanabban a versben azt mondja, hogy félniük kell?

V: Sem nekik, sem nekünk nem szabad félnünk és rettegni Istentől, aki olyan nagy szeretettel viseltetik irántunk. De tisztelnünk kell Istent, azaz tisztelnünk kell Őt, hatalmát és szentségét. Ma is félnünk kell az elveszettekért, vagyis attól, hogy Isten haragja elpusztítja őket, ha nem térnek meg, amint azt a Júdás 23. vers tanítja.

Mivel azonban Krisztus már kinyilatkoztatta magát, nem ugyanaz a félelmünk, mint az Ószövetségben élt embereknek, amint azt a Zsidókhoz írt levél 12:18 tanítja. Lásd még a 2Mózes 9:30-ról szóló magyarázatot is.

K: A 2Móz 20:24 szerint az oltárt földből kellett készíteni, vagy akácfából, ahogyan azt a 2Móz 27:1; 30:1; 37:1 és 38:1 mondja?

V: A Sínai-hegyen földből készítettek oltárt. Később, a sátorhoz, hordozható oltárt készítettek akácfából.

Egy másik válaszért lásd a When Critics Ask című könyv 79. oldalát és Haley Alleged Discrepancies of the Bible című művének 427–428. oldalát.

K: Miért nem használhattak a nép faragott köveket az Ex 20:25–26 és a Józs 8:31 szerint?

V: A Biblia nem mondja el, miért parancsolta ezt Isten, csak azt, hogy megparancsolta. Azonban a vasvésővel faragott köveken idővel vörös rozsdafoltok jelentek volna meg. Bronz- vagy rézszerszámokkal kékesszürke foltok látszódtak volna rajtuk.

K: Miért tűri a rabszolgaságot a 2Móz 21:2–21 és a 3Móz 25:46?

V: A rabszolgaság a Bibliában a szerződéses szolgasághoz hasonlított. A II. Mózes 21:2–5 szerint minden hetedik évben minden héber rabszolgát szabadon kellett bocsátani. Amikor a rabszolgát felszabadították, a korábbi gazdának a Mózes V. könyve 15:13–15 szerint bőkezűen kellett ellátnia őt a saját vagyonából. Az egyetlen kivétel a héber rabszolga felszabadítása alól az volt, ha a rabszolga annyira szerette gazdáját, hogy úgy döntött, egész életében rabszolga marad (2Mózes 21:5-6). A héber nép azonban nem mindig szabadította fel rabszolgáit, amint azt a Jeremiás 34:8-22 is mutatja; Isten ezért megdorgálta őket. A következők lettek rabszolgák:

Tolvajok, akik nem tudták visszafizetni az adósságukat (2. Mózes 22:3)

A szülők által ágyasnak eladott nők (2. Mózes 21:7–11)

Azok, akik éhségük miatt eladták magukat rabszolgának

K: Mit jelent az „isteni beavatkozás” kifejezés az Exodus 21:13-ban?

V: Ez nagyon hasonlít a nyugati jogi szóhasználatban szereplő „isteni beavatkozás” kifejezéshez, amely az emberi ellenőrzésen kívül eső eseményt jelent. Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötetének 432. oldalán olvasható, hogy hasonló kifejezések találhatók a Hammurabi-törvénykönyv 249:38–39; 266:77 versei között.

K: Az Ex 21:17-ben szereplő büntetés túl szigorú volt-e a tiszteletlen gyermekek számára?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. Bár ez ma számunkra szigorúnak tűnhet, a tudat, hogy a szülőknek ilyen hatalmuk van, megakadályozta a tinédzsereket abban, hogy teljesen megvessék szüleik tekintélyét. Ez azonban enyhe volt ahhoz képest, ahogyan a kánaániták és a föníciaiak gyakorolták a gyermekáldozatot. Képzeljük csak el, hogy egy kánaáni vagy föníciai gyermek engedetlenül viselkedik, és a szülő azt mondja: „A viselkedésed miatt kezdek nagyon vallásosnak érezni magam.” Az egyetlen izraeliták, akik gyermekáldozatot hajtottak végre, azok a bálványimádók voltak, akiket Isten elítélt.

2. Az istenfélő izraeliták esetében – tekintettel rendkívül erős családközpontúságukra – nincs bizonyíték arra, hogy a gyermekek valaha is annyira engedetlenek lettek volna, hogy a szülők ehhez a lépéshez folyamodtak volna.

3. Még ha voltak is engedetlen gyermekek, a II. Mózes 21:17 nem írja elő, hogy a szülőknek ezt kellett tenniük; csupán egy lehetőség volt. Nincs bizonyíték arra, hogy bármely szülő is úgy döntött volna, hogy ezt teszi.

4. A későbbi római időkben a római apáknak megvolt a „paterfamilias joga”. Ez a római apa törvényes joga volt arra, hogy bármilyen okból megölje újszülött gyermekét.

Összefoglalás: Előfordul, hogy egy olyan törvény megalkotása, amely szigorú lehetőséget biztosít, eléri a kívánt eredményt anélkül, hogy valaha is szükség lenne annak végrehajtására.

K: Miért csak „büntetik” azt, aki megveri és megöli a rabszolgáját (2Móz 21:20)?

V: Az Exodus 21:12 meghatározza a büntetést: halál szándékos gyilkosság esetén, menedékhelyre menekülés pedig véletlen emberölés esetén. Ez mind a rabszolgákra, mind a szabad emberekre vonatkozik.

Nem esett szó a rabszolgákra vonatkozó eltérő büntetésről, és nem is volt szükség arra, hogy megemlítsék: a büntetés ugyanaz volt, mivel Egyiptomban, ahol éltek, a szabad ember és a rabszolga meggyilkolása egyformán büntetendő volt. Ezt az egyiptomi törvényt Bernard Romant „Life in Egypt in Ancient Times” című művében említi, amelyet J. Smith fordított (Minerva 1978/81), 124. o.

K: Miért engedélyezi az Exodus a rabszolgák megverését (2Móz 21:21)?

V: Az Ószövetségben bizonyos magatartásformákat nem támogattak, hanem inkább megengedték, mert az emberek szíve kemény volt. Például a válást az Ószövetségben az emberek kemény szíve miatt engedélyezték (Máté 19:8), pedig a Malakiás 2:16-ban Isten azt mondta, hogy gyűlöli a válást. Ha valakit megvertek, de nem okoztak maradandó sérülést, azt az Exodus 21:18–19 szerint a kiesett időért pénzbírsággal büntették. A 2. Mózes 21:21 csupán rámutat arra, hogy a rabszolgatulajdonosnak nem kell bírságot fizetnie az elvesztegetett időért, mert a tulajdonos volt az, aki (talán ostobán) elvesztegette a rabszolga idejét. Azonban rabszolga vagy sem, ha valaki úgy megüt valakit, hogy az áldozat meghal, azt az embert halálra kell ítélni a 2. Mózes 21:12,20 szerint. Hasonlóképpen, ha valaki maradandó sérülést okoz, akkor vagy pénzbírságot kell fizetnie, vagy szabadon kell bocsátania a rabszolgát, vagy pedig „szemet szemért” kell alkalmazni.

K: Az Exodus 21:22–23 azt bizonyítja-e, hogy az abortusz helytelen, vagy hogy a magzat kevesebb, mint egy csecsemő?

V: A When Critics Ask című könyv 79. oldalán szerepel, hogy Umberto Cassuto héber tudós a Mózes második könyvéről írt kommentárjában (Magnes Press, 1967) így fogalmaz: „…De ha bármilyen baj történik, azaz ha a nő vagy a gyermekek meghalnak, akkor életet kell adnod életért.”

Emellett a héber „yatsa’” szó egyaránt jelent élőszülést és vetélést. A vetélésre van egy másik héber szó, amely nem utal élőszülésre, de azt itt nem használták. Végül a „gyermek” szó a csecsemőkre vonatkozik.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a Biblia idején is alkalmaztak vegyi anyagokkal végzett abortuszt. A Discover Magazine (1998. szeptember) szerint a Cyrenaica területén növő, Silphium nevű növény abortuszt tudott előidézni. Minucius Felix (Kr. u. 210) a Minucius Felix: Octavius című művének 30. fejezetében, 192. oldalán írta le, miért helytelen a kémiai abortusz, ahogyan Hippolytus is a Minden eretnekség cáfolata című művének 9.7. fejezetében, 131. oldalán (Kr. u. 225–235/6). A Silphiumot súlyának megfelelő mennyiségű ezüstért adták el.

A sebészi abortuszokat is részletesen leírta és elítélte Tertullianus (Kr. u. 198–220) A lélekről című művében, 25. fejezet, 206. oldal

Tertullianus „Apológia” című művének 9. fejezetében, 25. oldalon (Kr. u. 198–220) így ír: „Esetünkben, mivel a gyilkosság egyszer és mindenkorra tilos, még a méhben lévő magzatot [fetus] sem pusztíthatjuk el, amíg az emberi lény táplálkozásához még a test más részeiből kap vért. A születés megakadályozása csupán gyorsabb emberölés; és nem számít, hogy egy már megszületett életet veszünk-e el, vagy egy születésre váró életet pusztítunk-e el. Az, aki emberré fog válni, már ember; a gyümölcs már ott van a magjában.”

Tertullianus (198–220) így fogalmaz: „Mózes törvénye valóban méltó büntetéssel sújtja azt az embert, aki abortuszt okoz, mivel már létezik az emberi lény kezdete, amelyre már most is vonatkozik az élet és a halál állapota, hiszen már ki van téve mindkettő következményeinek, bár mivel még az anyában él, állapotát nagyrészt az anyával osztja meg.” A lélekről szóló értekezés, 37. fejezet, 218. oldal

Tertullianus a „A tisztaságra való buzdítás” című művében (12. fejezet, 57. oldal) szintén helytelennek tartja a kémiai abortuszt.

K: Miért nem hajtották végre a halálbüntetést bizonyos gyilkosságok esetén a 2Móz 21:29–30 szerint?

V: Ahogy a modern jogban is, a véletlen emberölésért gyakran nem szabnak ki halálbüntetést. Egy dolog szándékosan megölni valakit, és egészen más dolog gondatlanságból megölni valakit.

K: Az Ex 21–22-ben szereplő törvények hogyan viszonyultak a korabeli egyéb törvényekhez?

V: Íme néhány összehasonlítás.

2Móz 21:2–4: Amikor egy egyedülálló férfi rabszolgává vált, és gazdája feleséget adott neki, majd a férfi felszabadult, az akkád Nuzi-szövegek szerint a feleség és a gyermekek továbbra is a gazda rabszolgái maradtak.

Ex 21:9 Egy asszír dokumentum szerint, ha egy férfi lányt vásárolt fia feleségének, de a házasság nem jött létre, a vevő nem adhatja vissza a lányt rabszolgának, „úgy kell bánnia vele, mintha a saját asszír lánya lenne”.

Ex 21:18-19 A Hammurabi-törvénykönyv (206) kimondja, hogy ha egy férfi véletlenül megsebesít egy másikat, és ezt esküvel is megerősíti, akkor is köteles kifizetni az orvosi díjat. A hettita törvények (10) szerint gondoskodnia kell a megsebesített férfiról, ki kell fizetnie az orvosi díjat, és emellett hat (később tíz) ezüst sékelet is fizetnie kell neki.

2Móz 22:16–17: ha egy férfi elcsábított egy nem eljegyzett nőt, a Közép-asszír törvénykönyv 56. szakasza szerint a férfinak a menyasszonyi ár 1/3-át kellett fizetnie, és az apa saját belátása szerint dönthetett arról, hogy megengedi-e a férfinak, hogy feleségül vegye a nőt, vagy sem.

Ex 22:19, a hettita törvények (187–188, 199:16–18) szintén előírták, hogy kivégezzék azt, aki nemi közösülést folytatott birkával, tehénnel vagy disznóval, de lóval vagy öszvérrel nem. Nyilvánvalóan ez elterjedt gyakorlat volt a kánaániták körében.

K: Az Ex 22:8–9-ben és az 1 Sám 2:25-ben az emberek a bírák elé járultak, vagy Isten elé?

V: A héber szóval kapcsolatban nincs kétség; az elohim. Az elohim azonban jelenthet Igaz Istent, hamis isteneket vagy bírókat is. A Zsoltárok 82:6-ban bírókat jelent.

Összefoglalás: Íme, mit állít az Expositor’s Bible Commentary 3. kötete, 586. oldala az 1 Sámuel 2:25-ről: „Ahogyan az NIV margójegyzete is jelzi, bizonyos kontextusokban nem lehetünk mindig biztosak abban, hogy az (elohim) szó „Istent” vagy „(a) bírákat” jelenti-e. … Itt, a 25. versben, valamint a II. Mózes könyvének vonatkozó szakaszaiban talán a legjobb, ha ezt a kérdést nyitva hagyjuk, mivel mindenesetre a »bírókat« (ha ilyenekről van szó) Isten képviselőinek tekintik, akik tükrözik az Ő akaratát és végrehajtják az Ő szándékait.”

K: Miért ítélték halálra a női boszorkányokat az Ex 22:18 szerint, míg a férfiakat [állítólag] nem?

V: A boszorkányság, a médiumok és az okkultizmussal való foglalkozás tilalma egyformán vonatkozott a férfiakra és a nőkre. Nemtől függetlenül Isten nagyon súlyos bűnnek tekinti a varázslás kísérletét. A keresztényeknek nem szabad meggyalázniuk a nevüket azzal, hogy szeánszokon vesznek részt, Ouija-táblát használnak, jósolnak vagy más módon varázslással kísérleteznek.

K: Az Ex 22:18-ban egy vasárnapi iskolai tanárnő egyszer elmesélte, hogy képes kideríteni, hogyan kell kezelni a testi betegségeket úgy, hogy egy fém medállal ellátott láncot tart a csuklóján, és kérdéseket tesz fel a testének. A lánc eltérő módon leng, ami nemet vagy igent jelent. Mit gondol erről?

V: Ez ellentétes a Bibliával. Ez [valamilyen] szellemtől kér válaszokat. Ez kissé hasonlít az Ouija-tábla okkult (sátáni) gyakorlatára. Kérdezze meg tőle, honnan tudja, hogy milyen szellem csinálja ezt. Az 1 János 4:1–2 azt mondja, hogy nem szabad minden szellemet elhinnünk. A 2 Korinthus 6:17 pedig azt mondja, hogy ne érintsünk semmi tisztátalant.

Egyszer hallottam egy lelkészt, aki a szószékről [helyesen] azt mondta, hogy nem szabad asztrológiát követnünk. Azonban, hogy bebizonyítsa, nincs benne semmi, megnézetette a horoszkópját, és meg akarta mutatni mindenkinek, hogy az egész hamis. Nos, kiderült, hogy a dolgok elkezdtek valóra válni. Megijedt, és a gyülekezet előtt bűnbánatot tett azért, amit tett. Csak ezután nem váltak valóra a többi jóslatok.

Sátánnak valóban vannak olyan képességei, amelyek meghaladják a miénket, és néha helyesen jósol meg dolgokat (vagy pedig gondoskodik arról, hogy azok bekövetkezzenek). Ezt arra használja, hogy az embereket rávezesse arra, hogy bízzanak ebben a tanácsadó forrásban, hogy később jobban megtéveszthesse őket.

Íme, mit tennék, ha a vasárnapi iskola osztályának tagja lennék.

1. Menj a tanárnőhöz, és magyarázd el neki, hogy te Krisztusban bízol, nem pedig a szellemekben. Mutasd meg neki az okkultizmust elítélő verseket, és talán belátja a hibáját, és bűnbánatot fog gyakorolni. Néhány vers, amely szerint semmi közünk nem lehet az okkultizmushoz, a halottakkal való kommunikációhoz stb., a következő:

Ne foglalkozz varázslattal és okkultizmussal, mint például a csatornázás, a boszorkányság, az asztrális kivetülés, a médiumok, a jósok, az asztrológia, az Ouija-táblák, a TM, az EST vagy a Qi-gong. 3Móz 19:26,31; 20:6-8,27; ApCsel 19:19; Ezék 13:18; 22:18; 5Móz 18:9-14; Miká 5:12; Jelenések 9:21

Ne próbálj kapcsolatba lépni a halottakkal! 5Móz 18:10-12; Ézs 8:19; 1Sám 28:3,7-12 + 3Móz 20:6-8

A gonoszság tekintetében csecsemőknek kell lennünk. 1Kor 14:20; Mt 10:16, ugyanakkor legyünk éberek. Mt 10:16-17

2. Ha nem sikerül meggyőzni a bűnbánatról, mondd el a gyülekezet lelkészének és elöljáróinak, hogy ez nem történhet meg egy Krisztusban bízó gyülekezetben, és javasold nekik, hogy távolítsák el őt a vasárnapi iskola tanári posztjáról.

3. Ha ez nem jár sikerrel, a tag köteles elhagyni azt a gyülekezetet, és mindenkinek elmondani, aki tudni akarja, miért távozik. A távozásod jobb bizonyságot fog tenni, mint ha maradnál, és továbbra is megpróbálnád őket meggyőzni. Amíg ott maradsz, hallgatólagosan azt sugallod, hogy ez nem is olyan rossz.

Egyébként nem adnám ezt a tanácsot egy olyan vasárnapi iskolai tanárnak, aki egy másodlagos kérdésben téves hitet vallott és tanított. De semmi közünk nem lehet ahhoz, hogy „eszközöket” használjunk a szellemvilággal való kommunikációra tanácsért.

K: Miért nem szabad az embereknek a 2Móz 23:19, 34:26 és a 5Móz 14:21 szerint a kecskegidát az anyja tejében főzni?

V: Egyszerűen azért, mert Isten megparancsolta nekik, hogy ne tegyék. Nem az a lényeg, hogy egy cselekedet bálványimádó, mágikus, szentségtörő, kegyetlen vagy megvető-e; a végső ok az, hogy Istennek nem tetszett, és megparancsolta, hogy ne tegyék.

Volt egy ősi kánaáni és szíriai szokás is, amely legalább a Kr. e. 15. századra nyúlik vissza. A „A gyönyörű és kegyes istenek születése” című pogány ugariti eposz bemutatja azt a gyakorlatot, hogy Kánaánban kecskegidát főztek az anyja tejében, hogy esőt kérjenek az istenektől. Ezt a 15. századi Ras Shamra-táblák is dokumentálják.

Később a zsidók kiterjesztették ezt arra, hogy ugyanazon az étkezésen ne szolgáljanak fel húst és tejet, sőt, azokat ne is ugyanazokkal az edényekkel készítsék el.

K: Az Ex 23:28, a Dt 7:20 és a Josh 24:12 versekben hogyan űzték el a „darazsak” a kánaániakat?

V: Először két dolog, ami nem a válasz, majd a válasz.

Nem a válasz, szó szerinti darazsak: Példaként említhető, hogy a görög történetíró, Aelianus a Hist. anim. 11,28-ban azt írja, hogy a faseliak, a szolimiták közelében élő kánaánitákat darazsak űzték el földjükről. Bochart (Hieroz. iii. 499. o.) példákat hoz olyan törzsekről, amelyek békák, egerek és más állatok miatt hagyták el földjeiket. Mindazonáltal a megadott részletek közül Józsué nem említi, hogy bármilyen állat – legyen az rovar vagy más – űzte volna el a kánaánitákat. A Bible Knowledge Commentary: Old Testament 145. oldalán az áll, hogy egyesek ezt a nézetet vallják, mások szerint pedig Egyiptomról van szó.

Nem ez a válasz, hanem maguk az izraeliták: Míg egyesek úgy vélik, hogy azok a „darázsok”, amelyekre Isten utalt, maguk az izraeliták voltak, a II. Mózes 23:28 egyértelműen arra a „külső segítségre” utal, amelyet Isten gondviselése biztosított.

A válasz: Egyiptom. III. Thutmosz fáraó jelképe azonban a darázs volt. 17 hadjáratot vezetett, többnyire Palesztinában. Utódai, II. Amenhotep és IV. Thutmosz szintén hadjáratokat vezettek Palesztinában. Ez elismeri, hogy nem csupán az izraeliták serege gyengítette a kánaánitákat; az egyiptomiak is szerepet játszottak benne.

A Biblia mindenben igaz, de ez nem jelenti azt, hogy Isten ne használhatná az emberek saját metaforáit a velük való kommunikációhoz.

K: Az Ex 23:31-ben hogyan lehetett, hogy a filiszteusok Mózes idején Kánaánban voltak?

V: A választ lásd a Mózes első könyve 20. fejezetéről szóló magyarázatban.

K: Mit tanulhatunk Nádáb és Abihu példájából (2Móz 24:1)?

V: Áron fiaiként ők voltak a soros örökösök a következő főpapi tisztségre. De az, hogy istenfélő ember gyermekei voltak, nem tette őket „biztonságosabbá” a veszélytől; sőt, valójában ez egy veszélyesebb helyzet, ha valaki nem akar Istent követni. Minél többet tudsz, annál nagyobb felelősséget kell vállalnod az engedetlenségért, amint azt a 2. Péter 2:21 is mutatja.

K: Az Ex 24:4-ben hogyan írhatta Mózes azt, hogy „és Mózes leírta az Úr minden szavát”?

V: Ugyanúgy, ahogyan a 2Mózes 6:26–27-et is írta. Lásd az erről szóló magyarázatot. Alternatív megoldásként lehetséges, hogy Mózes írnoka írta le ezt.

K: Az Ex 24:9–11-ben hogyan jöhettek a vének a Sínai-hegyre, hiszen az Ex 19:12–13 szerint az emberek halálra lettek volna sújtva, ha a Sínai-hegyre merészkedtek volna?

V: Csak akkor jöhettek a Sínai-hegyre, ha meghívták őket. Hasonlóképpen, el kellett volna menniük az Ígéret Földjére, de a kémek elriasztó jelentése után megtagadták az utazást. Miután Isten megbüntette őket, és közölte velük, hogy a sivatagban fognak meghalni, úgy döntöttek, hogy saját maguk mennek el az Ígéret Földjére. Ellenségeik visszaszorították őket. Nem az a legfontosabb, hogy helyesen cselekedjünk. A legfontosabb az, hogy szeressük és engedelmeskedjünk Istennek, ami magában foglalja azt is, hogy a helyes dolgokat a helyes módon, a megfelelő időben tegyük meg.

K: Az Ex 24:10-ben hogyan láthatták Isten alakját, hiszen Istennek nincs fizikai teste?

V: Isten bármilyen fizikai alakot felvehet, amilyet csak akar.

K: Miért parancsolta Isten Mózesnek az Ex 25:18-ban, hogy készítsen faragott képmásokat a kerubokról?

V: Ezek a szobrok a Szentélyt díszítették, de nem imádták, nem imádkoztak hozzájuk, és nem tisztelték őket. A kerubok díszítőelemek voltak, nem Isten képei, és nem imádásra vagy tiszteletre szolgáltak.

K: Mi az „Urim és Tummim” az Ex 28:30-ban?

V: Ezek olyan eszközök voltak, amelyeket Isten adott a papoknak, hogy sorshúzással kiderítsék Isten akaratát. Pontos kinézetük leírása elveszett, kivéve, hogy Josephus azt állítja, hogy a mellpáncélon elhelyezett kövek voltak. A „1001 Bible Questions Answered” című könyv 357. oldalán az áll, hogy az „Urim és Tummim” jelentése „fények és tökéletesség” lehet.

K: Az Ex 28:34–35 szerint hogyan védik meg a csengők Áront és leszármazottait a haláltól?

V: Magukban a csengők nem. De a Szentélyben az istentisztelet megfelelő végzése komoly ügy volt Isten számára, és ennek a parancsnak a figyelmen kívül hagyása halált eredményezett volna. Lásd még a következő kérdést is.

K: Az Ex 28:34–35 és az Ex 39:22–26 szerint mi volt a célja a papi köntösön lévő csengőknek?

V: A Szentírás nem mondja meg, de két okra gondolhatunk.

1. Amikor a kint álló emberek hallgatóztak, hallhatták a papot, akit nem láttak, amint engesztelő áldozatot mutat be értük.

2. Ha a csengők elhallgattak, az azt jelezte, hogy Isten elégedetlen a papmal, és megölte őt. Ekkor a nép a pap köré tekert kötéllel kihúzhatta őt onnan.

K: Miért kellett az Ex 29:20 és a Lev 8:23–24 szerint a vért Áron jobb fülére, jobb hüvelykujjára és jobb nagy lábujjára kenni?

V: Bár a Szentírás nem mondja ki kifejezetten, miért akarta ezt Isten, a szimbolika könnyen felismerhető. Ez az áldozattal való összekapcsolódást jelképezi. Egy másik példaként említhető, hogy ezt tették azokkal is, akiket megtisztítottak egy bőrbetegségtől, amikor megtisztulási áldozatukat a pap elé vitték. (Levitikus 14:1–2, 14–17)

K: Az Exodus 30-ban mi a tárgyak jelentése, és mit szimbolizálnak?

V: Először is, lehet, hogy még vannak olyan rejtélyek, amelyeket még nem ismerünk; Isten nem feltétlenül fedte fel minden okot, amiért minden pontosan így volt. A Zsidókhoz írt levél 8:5 így szól: „Az a hely, ahol szolgálnak, a mennyei szentély vázlata és árnyéka, éppen úgy, ahogyan Isten figyelmeztette Mózest, amikor az éppen befejezni készült a sátort. Mert így szól: »Vigyázz, hogy mindent úgy készíts, ahogyan a hegyen megmutatták neked.«” (NET Bible) A sátor és a benne található tárgyak jelentőségéről bővebben a Zsidókhoz írt levél 9. és 10. fejezeteiben olvashatunk.

Íme néhány további részlet a 2Mózes 30-ból.

2Mózes 30:1–9 Az akácfából készült oltár kicsi volt, körülbelül 3 láb magas és 18 hüvelyk oldalhosszú, de nagyon nehéz, mert arannyal volt bevonva. Az arany a szentséget és Istent szimbolizálhatja, és az arany volt az egyik a három ajándék közül, amelyet a bölcsek hoztak Jézusnak. Ez az oltár Krisztus értünk hozott áldozatának előképe. Érdekes módon a templom egyetlen díszítőelemét sem említik „legszentebbnek”, kivéve az oltárt.

Egy másodlagos tanulság az életünkre nézve az, hogy ahogy a papnak minden reggel és este tömjént kellett égetnie az oltáron, úgy nekünk is legalább minden reggel és este beszélnünk kell Istennel. Ahogy Krisztus feláldozta az életét értünk, úgy nekünk is hajlandónak kell lennünk – kisebb mértékben ugyan – szenvedni másokért, ahogyan Pál is megmutatta a Kolossébeliekhez írt levél 1:24-ben.

2Mózes 30:10 Évente egyszer az izraeliták főpapjának engesztelést kellett végeznie az oltár szarvain.

Ahogyan az izraelitáknak volt főpapjuk a 2Mózes 30-ban, nekünk is van egy Főpapunk, aki áldozatot hozott értünk a Zsidókhoz írt levél 4:14-ben: Jézus.

2Mózes 30:17–21 Bronzmosdótál. Áronnak és fiainak [leszármazottainak] meg kellett mosniuk a kezüket és a lábukat, mielőtt beléptek a Találkozás Sátorába, és mielőtt az oltárhoz közeledtek.

Elsősorban nem szabad úgy Isten elé járulnunk, hogy azt gondoljuk, nem kell tisztának lennünk. Meg kell mosakodnunk. Természetesen a keresztények papok és királyok vagyunk, és Jézus vérében megmosakodtunk, így Ő teljesítette ezt helyettünk. De megmosakodott, tiszta életet kell élnünk. Lásd az 1. Péter 1:15–16; 2:11–12 verseket.

Egyébként a bronz a 2Mózes 38:8-ban említett, a nők által adományozott bronz tükrökből származott. Ez másodlagos tanulságként azt jelenti számunkra, hogy amit egykor hiúságra és díszítésre használtak, azt újraolvasztották, hogy tisztításra szolgáljon. Istennek tetszene, ha hajlandók lennénk néhány megszokott szokásunkat és szokásainkat „újraolvasztani”, hogy azok az Ő munkájává alakulhassanak át. Lásd a Rómaiakhoz írt levél 12:1-2 és a Jakab-levél 1:23-25.

2Mózes 30:22–33 A szent tárgyakra kenett olaj. Úgy gondolom, hogy a keveréket egyszerűen azért készítették el, mert kellemes illatú eredményt adott. A kenőolaj a Szentlélek előképe, és Isten általi megszentelést jelképezi. A mirha nagyon drága volt, és az egyik ajándék, amelyet a bölcsek hoztak Jézusnak.

Elsősorban, ahogy a kenőolaj illata „megteremtette a hangulatot” mindenhez, úgy a Szentlélek általi megtisztulásunk és megszentelésünk is teljes mértékben Krisztus illatát adja nekünk. Lásd a 2 Korinthus 2:14–16-ot, ha többet szeretnél tudni arról, hogy mi Krisztus illata vagyunk.

Másodlagos tanulságként az életünkre vonatkozóan azt kell megértenünk, hogy ezt a kenőolajat nem szabadott természetesnek venni, és nem szabadott „közönségessé tenni” azzal, hogy másra használták volna. Testünket (Isten templomát, 1 Korinthus 6:19–20), a Lélekben való egységünket (Efézus 4:3) és életünket nem szabad közönségessé tenni szentségtelen célokra. Nem szabad gyöngyeinket a disznók elé vetnünk, hitetlenekkel igát vállalnunk (2 Korinthus 6:14-18), szentnek tekinteni azt, ami nem szent, vagy eltérni Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadásunktól (2 Korinthus 11:3-4).

2Mózes 30:34–38 A tömjén a közbenjárást és az imádságot szimbolizálja. De a tömjént nem szabadott másra használni. A tömjén nagyon drága volt, és a három ajándék egyike volt, amelyet a bölcsek hoztak Jézusnak. A 2Mózes 30:35 szerint sóval keverték, valószínűleg tartósító hatás céljából. Lásd a Jelenések 8:3–4-et a tömjén imádsággal való összefüggéséről.

Elsősorban azért, mert ahogy a pap által elégetett tömjén illata mindent átjárta, úgy az Atya és Jézus által elküldött Szentléleknek (János 16:7) is át kell hatnia az életünket. Krisztus, és kizárólag Krisztus a mi közbenjárónk (Efézus 2:13–17; Kolossé 1:20; Zsidók 8:6), és a Szentlélek szavakkal ki nem fejezhető sóhajokkal közbenjár értünk (Róma 8:26–27).

Ennek másodlagos alkalmazása az életünkre nézve az, hogy Krisztust követve folyamatosan imádkoznunk kell, dicsérve Istent és közbenjárva másokért. (1. Thesszalonikiak 5:17; Filippiak 4:6)

K: Miért kellett a szegényeknek az 2Móz 30:11,15 szerint ugyanannyit fizetniük, mint a gazdagoknak, akiknek erre nagyobb anyagi lehetőségük volt?

V: A sékel adó az életükért fizetendő váltságdíj volt, és itt van egy fontos szempont. A gazdag ember élete nem fontosabb, sem kevésbé fontos, mint a szegényé. Az Ószövetség összes törvényében ugyanolyan súlyos büntetés járt a szegény ember megöléséért vagy bántalmazásáért, mint a gazdagéért.

Az adót csak a húszéves vagy annál idősebb embereknek kellett fizetniük, és valószínűleg csak a férfiaknak, ami azt jelenti, hogy ez a családra vonatkozott. Egy családot nem büntettek azért, mert több gyermeke volt. Ráadásul a sékel egy kis pénzegység volt.

K: Az Ex 30:12-ben és a Lev 9:7-ben hogyan tud egy kos vagy bika engesztelést hozni egy emberért?

V: Önmagában nem tud engesztelést hozni, a Zsidókhoz írt levél 9:9 és 10:4 szerint. A Zsidókhoz írt levél 9–11. fejezetei azonban azt mutatják, hogy az Ószövetségi áldozatok Krisztus áldozatának előképei, vagy szimbólumai voltak.

Hogy ezt hétköznapi nyelven fogalmazzuk meg: tegyük fel, hogy néhány embernek olyan hatalmas adóssága (vagy bűne) volt, amely annyira nagy volt, hogy soha nem remélhették, hogy visszafizetik hitelezőjüknek (Isten igazságosság iránti pártatlan követeléseinek). Hitelképességükben nem lehet megbízni. De egy gazdag király (Isten) közbelép, és aláír egy megállapodást, amelyben vállalja, hogy az adósságot teljes egészében visszafizeti. Ezután eljön a fia, és kifizeti a teljes adósságot. Amikor a hitelező a pénzért jött, az emberek – a királynak engedelmeskedve – rendelkeztek egy tényleges jelzéssel arról, hogy adósságukat a király átvállalta.

K: Az Ex 30:31–34-ben nem túl szigorú-e megölni valakit azért, mert egy bizonyos illatkeveréket készített?

V: Igen, szigorú. De ha mindenki ismeri a szabályokat, akkor ez nem igazságtalan. Nincs bizonyíték arra, hogy valaha is megszegte volna valaki ezt a szabályt, vagy ezért büntették volna.

K: Miért volt olyan fontos a szombat megtartása az 2Móz 31:12 szerint?

V: Sok igaz keresztény úgy véli, hogy Krisztus alatt minden nap szombati pihenés (Zsidók 4:8–11), míg más igaz keresztények szerint ma is be kell tartanunk a szombatot. Pál a Rómaiakhoz írt levél 14:5–7-ben mindkét gyakorlatot elismeri, és azt mondja, hogy az számít, ahogyan az Úrért élünk.

Mindazonáltal minden kereszténynek egyet kell értenie abban, hogy a szombat megtartása nagyon fontos parancsolat volt a Mózes-törvény idején, és ha akkor élnénk, szorgalmasan be kellene tartanunk azt.

Három kifejezett parancs és öt kifejezett indok vonatkozik a szombatra, de további indokokat is felfedezhetünk.

A szombatra vonatkozó parancsok:

1. Szenteld meg a szombatot (2Mózes 20:8; 5Mózes 5:12)

2. Ne végezz munkát (2Mózes 20:10; 5Mózes 5:13–14)

3. Azok, akik alattad állnak: fiad, lányod, szolgáid, sőt a kapuidon belüli (nem zsidó) idegenek, sőt az állatok is, pihenőnapot kapjanak. (2Mózes 20:10; 5Mózes 5:14)

A szombat betartásának kifejezett okai:

1. Egyszerű engedelmesség: Engedelmeskedniük kell Isten parancsainak.

2. Teremtőnk megemlékezése: Ahogyan Isten hat nap alatt teremtette a földet, majd pihent, úgy mi is tiszteljük Őt azzal, hogy szombaton pihenünk. (2Mózes 20:11)

3. A rabszolgaság és Megváltónk megemlékezése: Mivel az izraeliták rabszolgák voltak Egyiptomban (feltehetően pihenés nélkül), és Isten kivitte őket onnan, emlékezniük kell erre, és meg kell tartaniuk a szombatot. (Mózes 5:15b)

4. Jeleként Isten ószövetségi népe és Isten között, hogy tudják: Isten szentté tesz minket. (2Mózes 31:13)

5. Isten megáldotta a szombatot és megszentelte, ezért ezt el kell ismernünk. (2Mózes 20:11b)

Lehetséges további okok:

1. A szombat sértés volt az emberek saját bölcsességére és erőfeszítéseire nézve. Egy bölcs ember számára ebben a világban nyilvánvalónak tűnhet, hogy ha többet dolgozol, több hasznot kapsz. És még ha pihenni is akartál, akkor is rávehetted az alkalmazottaidat, szolgáidat és állataidat, hogy még szorgalmasabban dolgozzanak. Isten nem cáfolta ezt a gondolatot, sőt azt sem mondta, hogy igaz-e vagy sem. Függetlenül attól, hogy mennyire igaznak tűnt ez a gondolkodásmód, Isten azt mondta, hogy először neki kell engedelmeskedni.

2. A szombat sértést jelentett az önellátásukra és függetlenségükre nézve. Egy kereskedő, gazda, kézműves vagy bármely más munkás szívesen dolgozna a szombaton, ha úgy gondolná, hogy saját és családja jóléte, sőt túlélése is ettől függ. De a lényeg a bizalom: a jóléted és a túlélésed tőled függ, vagy úgy hiszed, hogy Istentől függ?

3. A pihenőnap biztosítása fizikailag, szellemileg és érzelmileg is egészségesebbé tenné őket, az alattuk állókat, sőt még az állataikat is, mivel így lenne idejük felfrissülni és regenerálódni a hét munkája után. A mai embereknek – vallási meggyőződésüktől függetlenül – szükségük van pihenésre és felfrissülésre.

4. A pihenőnap segít megelőzni a kiégést, ami abból adódik, hogy éveken át változatlanul ugyanazt csináljuk. Még azoknak a keresztényeknek is, akik minden napot egyformának tekintenek, szükségük van időre a pihenésre és a regenerálódásra.

Bár az igazi keresztények nem értenek egyet abban, hogy szabad-e dolgozni a szombaton (szombat) vagy vasárnap, illetve hogy minden nap egyforma-e, két dologban minden kereszténynek egyet kell értenie.

a) Ha hisszük, hogy Isten azt akarja, hogy ma egy napot munkától mentesen tartsunk, akkor azt meg is kell tennünk.

b) Minden napunkat – nem csak a hetedik részét – Isten szolgálatának kell szentelnünk.

K: Az Ex 31:17-ben szereplő szöveg szerint Isten elfáradhat?

V: Isten nem fárad el fizikailag (Ézsaiás 40:28). Ugyanakkor, ahogyan az emberek is mondhatják, hogy elegük van a nyafogásból és a kétszínű szeretetből, ez a kifejezés azt mutatja, hogy Istennek nincs érdeklődése a kétszínű imádat iránt. Ézsaiás 43:24 szerint az izraeliták bűnei fárasztották Istent. Ézsaiás 1:14 szerint ünnepeik fárasztották Istent, amikor gonosz emberek voltak. Ézsaiás 7:13 szerint Aház hitetlensége fárasztotta Istent. A Malakiás 2:17 szerint szavuk fárasztotta Istent, amikor azt mondták, hogy a gonosztevők jók, és azt kérdezték, hol van az igazságos Isten. További értekezést lásd a „Bibliai nehézségek és látszólagos ellentmondások” című könyv 212–213. oldalán.

K: Az Ex 32:2–5-ben hogyan támogathatta Áron próféta a bálványimádást?

V: Áron szörnyű bűnt követett el. Nincs mentség arra, amit tett, de íme egy lehetséges magyarázat a cselekedeteire. Amikor Mózes nem tért vissza, sokan kétségbe vonták, hogy Mózes egyáltalán visszatér-e valaha. Tekintettel arra a nyomásra, amelyet a sok ideges és vezető nélküli ember gyakorolt rá, akik Árontól bálvány készítését kérték, Áron engedett. Talán fontosabbnak tartotta, hogy papként vezesse a népet a rend és a normális élet helyreállítása érdekében, mint hogy vég nélkül várjon az Úrra.

K: Miért ölte meg Isten az Ex 32:1–10 szerint azokat az izraelitákat, akik imádták az aranyborjút, és miért nem Áront, aki elkészítette?

V: Istennek igazságos lett volna mindannyiukat megölnie. Istennek azonban joga van elhalasztani az igazságszolgáltatást. Joga van továbbá irgalmat gyakorolni, ahogyan akarja, amint azt a Róma 9:15 is mutatja.

A körülmények: A nép javasolta az aranyborjút, és biztosította az anyagot. A Szentírás nem mondja meg, hogy Áron lelkesen tett-e így, vagy kényszernek érezte, hogy engedelmeskedjen a körülötte lévő egész népnek. Az aranyborjú az Exodus 32:5-ben egy képet használt az Úr imádására, nem pedig egy másik istent. Természetesen, bár a körülmények segíthetnek megérteni, miért tette ezt Áron, a körülmények mégsem mentségül szolgálnak számára.

Isten egyesekkel irgalmas, és elhalaszthatja igazságszolgáltatását: Isten a 10. versben nagyon haragudott, és fontolóra vette, hogy mindannyiukat elpusztítsa. Istennek igazságos lett volna elpusztítani Áront és az összes többit is. Isten nemcsak Áronnal szemben volt irgalmas, hanem azzal is, hogy nem ölte meg az összes izraelitát.

K: A 2Móz 32:14-ben Isten meggondolja magát, ellentétben a 4Móz 23:19-cel és az 1Sám 15:29-cel?

V: Amikor a szívünk és a cselekedeteink megváltoznak, Isten irántunk kinyilatkoztatott akarata is megváltozhat. További információkért lásd a választ az Exodus 33:3-hoz, a „When Critics Ask” című könyv 85. oldalát, valamint a „Hard Sayings of the Bible” című könyv 209–210. oldalát.

K: Az Ex 32:30-ban hogyan próbálhatott Mózes engesztelést szerezni a nép számára?

V: Az emberek megpróbálhatnak lehetetlen dolgokat tenni, de még Mózes sem léphetett más helyébe, amint azt a Jeremiás 15:1 is mutatja. Mózes könyörgött Istennek, hogy bocsássa meg a népnek nagy bűnét, és ha nem, akkor törölje ki őt Isten könyvéből. Ez nagyon hasonlít Pál érzéseihez a Rómaiakhoz írt levél 9:1–4-ben.

K: Az Ex 32:30-32 azt mutatja-e, hogy Mózes átvehette a nép helyét, hasonlóan a katolikus „érdemkincstár” hithez?

V: Nem. Ha bármit is sugall, akkor éppen az ellenkezőjét, két okból.

1. A 2Mózes 32:33–34-ben Isten azt mondta, hogy Mózes ajánlatát nem fogadta el. Mellékesen megjegyezzük, hogy Pál is hasonló áldozati szeretetet tanúsított a zsidók iránt a Rómaiakhoz írt levél 9:3-ban, de ez sem hozott semmilyen jót a zsidóknak.

2. Mózes nem ajánlotta fel, hogy szenvedjen az emberek helyett. Mózes ajánlata, hogy teljesen töröljék ki a könyvből, azt jelenti, hogy a pokolba küldik. A katolikusok, az ortodoxok, a protestánsok és a koptok mind egyetértenek abban, hogy egyetlen keresztény sem kerül a pokolba más keresztények helyett.

Mellékesen megjegyezzük, hogy az egyházi hagyományban a „jogok kincstára” fogalma teljesen hiányzik az összes nicai zsinat előtti keresztény írásból.

K: Miért kérte Mózes az Ex 32:12-ben Istent, hogy „bánja meg ezt a gonoszságot, amelyet néped ellen elkövetett”?

V: Az „rossz” szó itt katasztrófát is jelenthet. Mózes arra kérte Istent, hogy ne hozza le a fenyegető katasztrófát, mert a Deuteronomium 9:8 szerint Isten haragja annyira felkelt, hogy elpusztította volna a népet.

K: Az Ex 33:3-ban és a Józsué 1-ben Isten elkísérte-e az izraelitákat az Ígéret Földjére, vagy sem?

V: Isten kinyilatkoztatott akarata gyakran időhöz kötött és feltételes, és néha antropomorf kifejezésként magyarázzák.

Időhöz kötött: Isten azt mondta a lázadó nemzedéknek, hogy nem fog velük menni. Mindannyian meghaltak, és Isten a következő nemzedékkel ment.

Feltételes: Isten számos fenyegetése vagy ígérete kifejezett vagy burkolt feltételhez kötött. A burkolt feltételes fenyegetésekre vonatkozó példákért lásd a Jónás 3. fejezetét és a Mózes első könyve 20:3-at.

Antropomorf: Isten, aki az időn túl áll, már előre tudta, mit fognak tenni, és azt is, hogy Ő mit fog tenni. Az embereknek azonban néha nehéz ezt belátni, és egyúttal azt is, hogy az embereknek mégis volt valódi választási lehetőségük. Természetesen, ha Isten egyszerűen csak elmondta volna nekik, hogy mit fognak tenni biztosan, és Ő mit fog tenni biztosan, az korlátozta volna a választásukat.

Az embernek nem kell egyetértenie azzal a fogalommal, hogy Isten az időn túl van, sőt, nem is kell megértenie azt. Nem kell az időtlenségen elmélkednie ahhoz, hogy Isten értelmes módon kommunikáljon vele. Isten olyan módon kommunikál az emberekkel, amelyet mindenki megérthet. További információkat Isten antropomorfikus kommunikációjáról a Now That’s A Good Question című könyv 202–205. oldalán talál.

K: Miért kellett az izraelitáknak az Ex 33:5–6 szerint levenniük ékszereiket, hogy Isten tudja, mit tegyen velük?

V: Le kellett venniük azokat a díszeket, amelyeket bűnbe esésükkor viseltek, gyász jeléül és (remélhetőleg) bűnbánat jeléül. Itt egy kulcsfontosságú elv kerül szóba. Isten nekünk kinyilatkoztatott akarata megváltozhat, ha a szívünk megváltozik. Választhattak, hogy engedelmeskednek-e és gyászolják-e bűnüket, vagy sem.

További információkért lásd a Mózes első könyve 20:3–6, a Mózes ötödik könyve 20:17, a Jeremiás 15:6, a Jónás 3–4, a Jónás 3:10 és a Jónás 4:1–2 című szakaszokról szóló magyarázatot.

K: Az 2Mózes 33:11 szerint Mózes szemtől szembe beszélhetett Istennel?

V: Ahogy Norman Geisler és Thomas Howe írják, egy vak ember is beszélhet valakivel szemtől szembe anélkül, hogy látná az illető arcát. Ez a kifejezés azt mutatja, hogy Mózes és Isten bensőségesen beszélgettek egymással, de nem azt jelenti, hogy Mózes látta Isten arcát, amint azt a 2Mózes 33:20 is mutatja.

K: Az Ex 33:11,23; 24:10 és a Gen 32:30 alapján hogyan láthatott Mózes, Ábrahám vagy bárki más bármit is Istenből, hiszen Isten láthatatlan, amint azt a Jn 1:18; Ex 33:20; Col 1:15; valamint az 1 Tim 1:17; 6:16 mondja?

V: Ez egy olyan érv volt, amelyet a gnosztikusok próbáltak felhasználni arra, hogy azt állítsák: annak ellenére, hogy Jézus betartotta a törvényt, az Ószövetség Istene más Isten volt, mint az Újszövetség Istene.

A láthatatlanság nem azt jelenti, hogy nincs formája, és azt sem, hogy Isten az angyalok vagy a démonok számára is észrevehetetlen lenne. Bizonyára nem azt jelenti, hogy a Mindenható Isten nem elég hatalmas ahhoz, hogy látható formában megjelenhessen. Egyszerűen azt jelenti, hogy mi, akiknek csak látható szemünk van, nem láthatjuk a láthatatlan világ dolgait, és Isten abban a világban van.

De Isten, miközben továbbra is a mennyben marad, képes „átlépni” és belépni a tér-idő fizikai világába. Isten természeténél fogva továbbra is láthatatlan lenne, de képes lenne láthatóvá tenni magát. Mi természetünknél fogva szinte láthatatlanok vagyunk az éjszaka sötétjében, de ha lenne zseblámpánk, az emberek akkor is látnák, hol tartózkodunk. Isten ugyanezt tehette volna az égő csipkebokorral.

De Isten ennél is tovább ment. Olyan módon, amelynek nincs 100%-ban tökéletes természetes párhuzama, Isten átlépett, hogy lokalizált jelenléte legyen a tér-időben, és nem csupán emberként jelent meg, hanem valódi, élő, lélegző emberként: Jézus Krisztusként. Jézus egyszerre volt és ma is 100%-ban ember és 100%-ban Isten.

Történelmileg Iréneusz volt az első ismert keresztény, aki válaszolt erre a kifogásra. Kiemelte, hogy mivel Isten mindenható, képes arra is, hogy a látható, halandó emberek láthassák a láthatatlan dolgokat, akár látomásokban, akár miután elnyerték a halhatatlanságot. Részletesebb válaszért lásd Iréneusz: „Az eretnekségek ellen” című művének 4. könyve, 20. fejezet, 4–10. szakasz, 489–491. oldal.

K: Az Ex 33,19–20-ban hogyan láthatta Mózes Isten „hátát”, hiszen Isten szellem?

V: Nehéz a szellem különböző tulajdonságaira utalni anélkül, hogy antropomorf kifejezéseket használnánk. A „háta” itt nem azt jelenti, hogy „a gerincvelővel rendelkező rész”. Inkább a „háta” a „elöl” ellentéte.

Ez Isten bizonyos tulajdonságainak tükröződésére utal. Nem Isten teljes dicsőségéről van szó, mivel Isten elutasította Mózes kérését, hogy láthassa Isten dicsőségét (valószínűleg Mózes saját biztonsága érdekében).

K: Az Ex 34:20, az Ex 13:2 és a Num 18:15–16 szerint az embereknek meg kell-e ölniük a tisztátalan állatokat, vagy pénzzel kell-e kiváltaniuk őket?

V: A 2Móz 34:20 szerint a tulajdonosnak vagy meg kellett ölnie az elsőszülött állatot, vagy pénzzel kellett kiváltania, azzal a kivétellel, hogy a szamarat báránnyal is kiválthatta. A tiszta és a tisztátalan állatok között máskülönbséget nem tettek. Később, a 4Móz 18:15–16-ban a törvényt szűkítették, és csak a tisztátalan állatok elsőszülötteinek pénzzel történő kiváltását engedélyezték.

Egyeseknek problémát jelenthet, hogy Isten törvényei változnak, mert nem tesznek különbséget három különböző szempont között: az erkölcsi, a polgári és a szertartási szempont között. A szertartási törvény is más szempontból is változott, ahogy a helyzetek változtak. Például a templom felépítése előtt nem a templomban mutatták be az áldozatokat.

K: Miért kellett az Exodus 34:23 szerint minden férfinak megjelenni, a nőknek és a gyermekeknek pedig nem? (Ezt egy muszlim kérdezte.)

V: A választ megtaláljuk, ha alaposan elolvassuk az Exodus 34:23 és 24 verseket. Ez így szól: „Évente háromszor minden férfinak meg kell jelennie az Úr, Izráel Istene előtt. Elűzöm előletek a népeket, és kiterjesztem a területeteket, és senki sem fogja megkívánni a földeteket, amikor évente háromszor felmentek, hogy megjelenjetek az Úr, a ti Istenetek előtt.” A nők nem vettek részt a háborúkban, csak a férfiak. Egyetlen férfinak sem szabadott „elrejtőznie” azzal, hogy nem jelenik meg.

K: A 2Móz 35–40-ben mi volt a Szentély berendezési tárgyainak szimbolikája?

V: Egyesek a következőket látják benne:

A rézoltár azt szimbolizálta, hogy még a belépéshez is áldozatot kellett hozni

A rézmosdó azt mutatta, hogy a bent lévőknek megtisztulásra volt szükségük

A jelenlét kenyerének jelképe azt mutatta, hogy Krisztus a mi kenyerünk; Ő ad nekünk mindent, amire a megélhetéshez szükségünk van

Az arany gyertyatartó az dicséretet és az imádságot jelképezte

A frigyláda Isten jelenlétét jelképezte

A függöny azt mutatta, hogy az út Isten jelenlétéhez nem állt nyitva senki számára (kivéve a papot, aki évente egyszer beléphetett). Ez megváltozott, amikor a függöny természetfeletti módon kettészakadt abban a pillanatban, amikor Jézus meghalt a kereszten.

Ez nagyjából Lawrence O. Richards „The Teacher’s Commentary” című művéből származik.

K: Az Ex 36:8–14-ben azt olvastam, hogy azok a méretek, amelyeket Mózes Istentől kapott a sátor felépítéséhez, szinte pontosan megegyeztek azokkal a méretekkel, amelyeket más ókori népek (nem a héber nép) használtak saját imádóhelyeik építéséhez. Befolyásolja ez a sátorra vonatkozó isteni méretek hitelességét?

V: Először is tegyük fel, hogy ez az előfeltevés helyes. (Ezt később megkérdőjelezem.) Ha ugyanazok lennének a méretek, mint amiket más ókori népek használtak a templomaikhoz, az nem befolyásolná a Biblia hitelességét. Ha lenne valami különleges ezekben a méretekben, a Sátán felhasználná ezt az információt, hogy hamisítványt készítsen.

Másrészt viszont komolyan kétlem azt az állítást, hogy ezek voltak azok a méretek, amelyeket más ókori népek is használtak templomaikhoz, és erre több okom is van.

a) A különböző ókori istentiszteleti helyek méretei egymás között is eltértek. Egy leegyszerűsített példaként tegyük fel, hogy volt 10 ókori templom, amelyek méretei 100, 105, 110, 120, 125, 130, 135, 140, 145 és 150 voltak, és a Szentély mérete valahol 100 és 150 között volt. Nos, függetlenül attól, hogy mekkora volt a sátor mérete, bárki állíthatta volna, hogy nagyon hasonlított az említett 10 templom valamelyikéhez, de ez még nem bizonyít semmit.

b) Az ókori templomoknak általában nem volt szentélyük, és azok, amelyekről tudunk, állandó épületek voltak, nem sátrak.

c) Végül ne feledjük, hogy a sátortemplomot i. e. 1400 körül építették, így régebbi, mint az összes római és görög templom, a mükénéi templomok kivételével. Tehát ha a méretei megegyeztek egy későbbi temploméval, akkor vagy nem történt másolás, vagy a későbbi másolta a korábbiat, és nem fordítva. Általánosságban nem bölcs dolog hitelt adni ilyen állításoknak, hacsak nem tudnak példákat hozni rájuk.

K: Az Ex 37:17–24-ben szereplő hétágú gyertyatartó későbbi szerzőségre utal-e, mivel a hétágú gyertyatartók [állítólag] csak i. e. 600-ban jelentek meg?

V: Régebben voltak, akik így gondolták, de a „Can Archaeology Prove the Old Testament?” (Bizonyíthatja-e a régészet az Ószövetséget?) című mű 31–32. oldalán rámutatnak, hogy a régészek hétágú gyertyatartókat találtak Tell Beit Mirsimben, és néhány, Mózes korából származó sír Dothanban is hétágú lámpákat mutat. A „Wycliffe Bible Dictionary” (Wycliffe Bibliai Szótár) 1006. oldalán az áll, hogy hétcsövű lámpákat találtak sírokban és kánaáni templomok romjaiban: „Így tehát a Mózes-kori sátorban szent célra használt hétágú lámpa koncepciója nem volt anakronisztikus, ahogyan azt az Ószövetség-kritikusok korábban állították.”

K: Az Ex 38:8 bizonyíték-e a későbbi keletkezésre, mivel [állítólag] akkoriban még nem voltak bronz tükrök?

V: Nem, mert voltak bronz tükrök, amint azt a Can Archaeology Prove the Old Testament? című mű 31. oldala is említi. A bronz a réz és 2–18 százalék ón ötvözete. (A KJV „brass”-t használt, mert 400 évvel ezelőtt a réz bármely ötvözetét „brass”-nak nevezték.) A Wycliffe Bible Dictionary 1123–1124. oldalán az áll, hogy Urban i. e. kb. 2500-ból származó bronz tárgyakat találtak.

A 1139. oldalon az áll, hogy a bronz tükrök ritkák voltak, kivéve Egyiptomban. Ugyanakkor nagyon értékesek voltak, mivel a Wycliffe Dictionary of Biblical Archaeology (Wycliffe Bibliai Régészeti Szótár) 389. oldalán olvasható, hogy a bronz tükrök csak a hellenisztikus korszakban terjedtek el a köznép körében. Azt is írja, hogy Józsué idején a Tell el-Amarna-i levelek említik, hogy egy hűbérúr 32 csiszolt bronz tükröt ajándékozott Ehnaton fáraónak. A hettita király egy ezüsttükröt ajándékozott neki.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a ma fennmaradt legrégebbi Ószövetségi kézirat a Holt-tengeri tekercsek közül a 4Q17. Kr. e. 250-re datálható, és az Exodus 38-tól a Leviticus 2-ig terjedő szöveget tartalmazza. A „The Dead Sea Scrolls Translated” című mű 474. oldalán olvasható, hogy ez gyakorlatilag megegyezik a maszorétikus szöveggel.

K: Az Exodus 40-ben hogyan tudták felállítani a sátrat, hiszen az Exodus 33:7–8 szerint a sátor már ott volt?

V: Először két tény, amelyek valószínűleg nem annyira relevánsak, majd a válasz.

1. Nem feltétlenül szükséges, hogy a 2Mózes 33:7–8 és a 2Mózes 40 időrendben legyenek megírva, bár valószínűleg így volt.

2. A napon való folyamatos használat után a sátor elkophatott.

Válasz: Az Exodus 33:7-8 szerint Mózes egy már meglévő sátrat vett, és azt nevezte a találkozás sátrának. Miután Isten megkenette Bezalelt és Aholiabot az Exodus 31:2-7; 35:30; 36:1 szerint, ők elkészítették a szent eszközöket, beleértve egy új találkozás sátrát is, Isten tervei szerint.

K: Milyen tanulságokat vonhatunk le a II. Mózes könyvéből?

V: Legalább három tanulság van.

Ahogy Mózes és az izraeliták elhagyták Egyiptomot, úgy nekünk is lehetnek félelmeink, bűneink, egyéb dolgok és helyzetek, amelyekből meg kell szabadulnunk. És amikor megszabadulunk tőlük, el kell mennünk. Vannak-e az életedben bizonyos „régi, kényelmes szokások”, amelyeket el kell hagynod és abbahagynod?

Mózes már 40 évvel az Exodus előtt elhagyta az egyiptomi rabságot. De Isten visszaküldte Mózest Egyiptomba, nem a rabságba, hanem hogy másokat is megszabadítson. Lehet, hogy mi már megszabadultunk bizonyos rabságainktól, de mi van a családunkkal, a barátainkkal és másokkal? Talán Isten azt akarja, hogy mi is segítsünk megszabadítani őket.

Bár az összes izraelitát megmentették, az út során voltak áldozatok. Néhány izraelitát pestis és tűz végzett ki, amikor az aranyborjút imádták, Mózes tekintélyét megkérdőjelezték, és erkölcstelenül viselkedtek a moábita nőkkel. Mirjámot előítéletei miatt egy időre leprássá tették. Még Mózesnek is megtiltották, hogy belépjen az Ígéret Földjére, mert a Meribah-i víznél elvesztette a türelmét a nép előtt. Amikor megmenekülsz valamitől, az még nem jelenti a kihívások végét. Továbbra is kitartónak kell lenned. Ha olyat teszel, ami áldozattá tesz, akkor gyorsan bánj meg, és bár lehetnek még következményei, az út hátralévő részén mindenképpen engedelmeskedj Istennek.

K: Az Exodusban melyek a legkorábbi kéziratok, amelyek ma is fennmaradtak?

V: Íme a legkorábbiak.

A Ketef Hinnom-tekercsek Kr. e. 650–587-ből származnak, ezüstre íródtak (ezért maradtak fenn), és az Exodus 20:6; a Számok könyve 6:24–26; a Deuteronómium 5:10; 7:9; a Nehémiás 1:5; valamint a Dániel 9:4 szövegrészeit tartalmazzák.

Holt-tengeri tekercsek: (Kr. e. 250-től kezdődően) 17 különálló példány (The Dead Sea Scrolls Today, 30. o. és The Dead Sea Scrolls Translated: The Qumran Texts in English, 2. kiadás), legalább 23 eredeti példányból (The Dead Sea Scrolls in English, 4. kiadás). A Wycliffe Bible Dictionary 436–438. oldalán 15 példányról van szó. A 4. barlangból származó egyik kézirat a szamaritánus hagyományhoz tartozik. A The Dead Sea Scrolls Translated: The Qumran Texts in English (2. kiadás), 474. o. szerint a 4. barlangból származó 4Q17 töredék (amely az Exodus 38–Leviticus 2 szakaszt tartalmazza) az egyik legrégebbi kézirat, amelyet i. e. 250 körül másoltak. Gyakorlatilag megegyezik a maszorétikus szöveggel. Ezeket a kéziratokat a következőképpen nevezik:

1Q2 (=1QExodus) – 2Mózes 16:12–16; 19:24–25; 20:1, 5–6, 25–26; 21:1, 4–5

2Q2 (=2QExodus(a)) II. Mózes 1:11–14; 7:1–4; 9:27–29; 11:3–7; 12:32–41; 21:18–20?; 26:11–13; 30:21?; 30:23–25; 32:32–34

2Q3 (=2QExodus(b)) a Kivonulás 4:31; 12:26–27?; 18:21–22; 19:9; 21:37; 22:1–2, 15–19; 27:17–19; 31:16–17; 34:10. Érdekes módon a Kivonulás 19:9-et közvetlenül egy üres sor követi, amelyet közvetlenül a Kivonulás 34:10 követ

2Q4 (=2QExodus(c)) 2. Mózes 5:3–5

4Q1 (=4QGenesis-Exodus(a)) Mózes első és második könyve. Kivonulás 2:1–5; 3:8–16, 18–21; 4:4–9, 26–31; 5:1, 3–17; 6:4–21, 25; 7:5–13, 15–20; 8:20–22; 9:8?

4Q11 (=4QpaleoGenesis-Exodus(l)) a Teremtés könyve 50:26 óhéber szövege; Kivonulás 1:1–5 (kétszer?), 2:10, 22–25; 3:1–4, 17–21; 8:13–15, 19–21; 9:25–29, 33–35; 10:1–5; 11:4–10; 12:1–12, 42–46; 14:15–24; 16:2–7, 13–14, 18–20, 23–31, 33–36; 17:1–3, 5–11; 18:17–24; 19:24–25; 20:1–2; 22:23–24; 23:5–16; 25:7–20; 26:29–37; 27:1, 27:4?; 27:6–14; 28:33–35, 40–42; 36:34–36; 40:15?

A 4Q13 (=4QExodus(b)) 6 töredéket tartalmaz a II. Mózes 1–5-ből

A 4Q14 (=4QExodus(c)) a II. Mózes 7–18 fejezetéből 36 töredéket tartalmaz

4Q15 (=4QExodus(d)) a II. Mózes 13:15–17, amelyet közvetlenül a 15:1 követ

4Q16 (=4QExodus(e)) a 2Mózes 13:3–5

4Q17 (=4QExod-Lev(f)) a 2. Mózes 38–3. Mózes 2. (Kr. e. 250)

4Q18 (=4QExodus(g)) a II. Mózes 14:21–27

4Q19 (=4QExodus(h)) II. Mózes 6:3–6

4Q20 (=4QExod(j)) II. Mózes 7–8

4Q21 (=4QExodus(k)) II. Mózes 36:9-10

4Q22 (=4QPaleoExodus(m)) II. Mózes, szamaritánus változat, paleo-héber nyelven. Paleográfiai szempontból Kr. e. 100–25-re datálható. A Tucsoni laboratóriumban végzett gyorsító-tömegspektrometriás (AMS) kormeghatározás eredménye Kr. e. 116–Kr. u. 48.

4Q37 (=4QDeuteronomy(j)) (tartalmazza a Deuteronomium 11:21-et, amelyet a Kivonulás 12:43–13:5 követ)

A 7Q1 (= 7QLXXExod) a Mózes második könyve 28:4–6 görög Septuaginta-változatának másolata (Kr. e. 100).

A „The Dead Sea Scrolls Today” című könyv 33. oldala szerint a Holt-tengeri tekercsek között találtak a 2. Mózes könyvéből és a Deuteronómiumból származó filakteriákat és mezuzákat (amelyeket a homlokra, illetve a karra viseltek).

A 8Q3 egy filakteria, amelyen a Kivonulás könyve 13:1–10; 13:11–16; 12:43–51; 20:11; a Deuteronómium 6:5–9; 11:13; 6:1–3; 10:20–22; 10:12–19; 5:1–14; 10:13(?); 11:2; 10:21–22; 11:1,6–12 szakaszait tartalmazza.

A 8Q4 a Mózes ötödik könyve 10:12–11:21 szövegét tartalmazó mezuzá.

A Holt-tengeri tekercsek között találtak egy párhuzamos Pentateuchust. Ahogyan egyesek különböző evangéliumi szakaszokat egymás mellé helyezve egyetlen evangéliumi történetet alkottak, úgy tett a kumráni közösség is a Tórával, amelyet 4Q158-as tekercsnek neveznek.

Összességében a Holt-tengeri tekercsekben a II. Mózes könyvének 1215 verséből a következő 767 maradt fenn (63,1%).

2Móz 1:1–22; 2:1–18, 22–25; 3:1–4, 8–21; 4:1–9, 26–31; 5:1, 3–17; 6:3–21, 30; 7:1–13, 26–29; 8:1, 5–22; 9:5b–35; 10:1–28; 11:3–10; 12:1–2,6–8,12–22,31–51; 13:1–7,12–13,15–16,18–22; 14:1–13,15–27; 15:1,9–21,23–27; 16:1–8,13–14,18–20,23–36; 17:1–16; 18:1–27; 19:1,7–17,23–25; 20:1–2,18–19a; 21:1,4–6,13–14,18–20?,22–32,37; 22:1–4,6–7,11–13,15–30; 23:5–16,29–31; 24:1–4,6–11; 25:7–29,31–34; 26:8–15,21–37; 27:1–3,4?,6–14,18–19; 28:3–12,22–24,26–28,30–43; 29:1–5,20,22–25,31–41; 30:10, 12–18, 21?, 23–25, 29–31, 34–38; 31:1–8, 13–17; 32:2–19, 25–30, 32–34; 33:12–23; 34:1–3, 10–13, 15–18, 20–24, 27–28; 35:1; 36:9–10, 21–24, 34–36; 37:9–16; 38:18–22; 39:3–24; 40:8–27; 40:15?. Az Ex 34:23–24,27–28 nagyon töredékes.

A Kr. e. 150-re datált Nash-papirusz az Exodus 20:2–17 és a Deuteronomium 5:6–6:4f szövegeiből összeállított Tízparancsolatot tartalmazza. A Nash-papirusz a Holt-tengeri tekercsek felfedezéséig a legrégebbi ismert bibliai szöveg volt. Fotója a New International Dictionary of the Bible című mű 228. oldalán található.

Az Exodusból származó Oxyrhynchus 1074-es papirusz körülbelül a 2. századból származik.

A Vaticanus (Kr. u. 325–350) a II. Mózes könyvének teljes szövegét őrzi, kivéve a II. Mózes 28:23–28-at, amely hiányzik belőle.

A Sinaiticusból (Kr. u. 340–350) nem maradt fenn olyan lap, amely az Exodus szövegét tartalmazná.

Az Alexandrinus (kb. 450) az Exodus teljes szövegét tartalmazza, kivéve az Exodus 28:23–28-at, amely hiányzik.

A Septuaginta az Ószövetség és az apokrifek görög fordítása. A Greek Manuscripts of the Bible című mű 60–61. oldalán látható egy kép egy Rahlfs 803 (=Holt-tengeri tekercs 7Q1) nevű töredékről, amely a II. Mózes 28:4–6-ot tartalmazza, és i. e. 100-ra nyúlik vissza.

A szamaritánusok Kr. e. a 2. században készítették el saját Tóra-másolatukat, bár a legkorábbi fennmaradt szamaritánus másolatok a középkorból származnak. Lásd: The Dead Sea Scrolls Today, 125–126. o. A The Encyclopedia of the Dead Sea Scrolls 1. kötet, 277. o. szerint „a szamaritánus Pentateuch hajlamos a szöveg kiegészítésére azáltal, hogy gyakran beilleszt párhuzamos anyagot a Pentateuch más részeiből.”

A Septuaginta szír nyelvű fordítását Tella-i Pál püspök (616–617) készítette, amely a „A görög Biblia kéziratai” című mű 35. oldalán (lábjegyzet) szereplő információ szerint ma is fennmaradt.

K: Az Exodusban honnan tudjuk – a zsidó író, Philo alapján –, hogy az, ami nálunk van, az az, amit eredetileg írtak?

V: Keresztényekként bízunk abban, hogy a mi Ószövetségünk az a Ószövetség, amelyet Krisztus hitelesített. Ami ezt illeti, a muszlimok Koránja is azt mondja a 5. szúra 46. versében, hogy Jézus kapta a Tórát. Rendelkezünk Krisztus korából származó korai kéziratokkal, amelyekkel a következő kérdés foglalkozik. Van azonban egy további bizonyíték is. Alexandriai Philo egy zsidó tudós volt, aki i. e. 15/20-tól i. sz. 50-ig élt. Görögül írt, de érdekes, hogy az Ószövetségből származó görög idézetei jobban egyeznek a héber maszorétikus szöveggel, mint a görög Septuagintával. Részletesen elmagyarázta a különböző versek jelentését. Íme azok a versek, amelyekre Philo hivatkozott a Kivonulás könyvében.

1:8, 9, 11, 15, 18, 20, 21; 2:1, 3, 6, 12, 15–16, 18, 21, 23, 25; 3:1–2, 4–6, 9, 14–15, 17; 4:3, 10, 12, 14, 22; 5:2; 6:3, 12, 16, 23, 26, 29; 7:1, 12, 15, 17, 23; 8:1, 9, 19, 26, 29; 10:20–23; 11:7; 12:2–4, 8, 11–12, 16, 23, 34, 38; 13:2, 11–13, 15, 19; 14:4, 7, 13–14, 19, 27, 30; 15:1, 4, 9, 17, 20, 23, 25, 27; 16:4, 6, 13, 15, 18, 36; 17:6, 11–12; 18:4,7,11,14,16,25; 19:6,17–20; 20:2,5,9,12–13,16,18–22; 21:5–6,10,12–16,22,26,28,31,33; 22:1,6–7,26; 23:1–5,8,10,13,18–20,28; 24:1,6,10–11,18; 25:1,22,30,31,33,40; 26:1; 27:9; 28:17, 30, 34, 36; 30:8, 13, 15, 34; 31:1–2, 39; 32:1, 7, 16–17, 20, 26, 27, 32; 33:5,7,12–13,17–18,23; 34:12,28; 35:22,30; 38:8; 39:3,26

K: Mely korai írók hivatkoztak a II. Mózes könyvére?

V: Philo, a zsidó (Kr. e. 15/20 – Kr. u. 50) bőven idéz a II. Mózes könyvéből a „A nyelvek zavaráról”, a „Ki az isteni dolgok örököse?”, a „Bevezető tanulmányok” és más műveiben.

A korai, nikaiai zsinat előtti egyházi írók is bőven hivatkoztak a Kivonulás könyvére.

Római Kelemen (Kr. u. 96–98) az 1. Kelemen-levél 4. fejezetének 6. oldalán idézi a Kivonulás 2:14-et. Az 1. Kelemen-levél 18. fejezetének 10. oldalán pedig a Kivonulás 3:11-et idézi.

A Didaché (=A tizenkét apostol tanítása) (kb. 60–120) tárgyalja a II. Mózes 20:13, 14, 15, 16, 17 verseket.

A Barnabás-levél (kb. 70–130) 12. fejezetének 145. oldalán idézi a II. Mózes 17:14-et.

Justinus mártír (kb. 138–165) így ír: „mert Mózes valahol a II. Mózes könyvében azt mondja”, és a II. Mózes 6:2 és az azt követő verseket idézi a „Párbeszéd Tryphóval, a zsidóval” című mű 126. fejezetének 263. oldalán.

Justinus a mártír (kb. 138–165) a „Párbeszéd Tryphóval, a zsidóval” című művében, 60. fejezet, 227. oldalon a II. Mózes 3:2–4-et Szentírásnak nevezi.

Justinus a Mártír (kb. 138–165) „Mert a Szentírás így szól:” majd Justinus idézi a II. Mózes 3:2–4-et. Párbeszéd Tryphóval, a zsidóval, 49. fejezet, 220. oldal

Meleto/Melito Sardisból (170–180) „Az Úr ujja – a Szentlélek, akinek működése által állítólag a Mózes második könyvében szereplő törvénytáblákat írták” 9. töredék, 761. o.

Melito Sardisból (170–177/180) „Miután alaposan megismerkedtem az Ószövetség könyveivel, azokat az alábbiakban felsoroltam, és ezzel együtt elküldöm nektek a listát. A címek a következők: – Mózes öt könyve: Teremtés, Kivonulás, Levitikus, Számok, Deuteronómium; Józsué, a Bírák könyve, Rút, a Királyok négy könyve, a Krónikák két könyve, Dávid zsoltárai, Salamon mondásai, más néven a Bölcsesség könyve, a Prédikátor, az Énekek éneke, Jób, a próféták könyvei: Ézsaiás, Jeremiás, a tizenkettő egyetlen könyvben, Dániel, Ezékiel, Ezsdrás.” A Kivonatok könyvéből, 759. o.

Antiochiai Theophilus (168–181/188) az Exodus 20:3; 23:6; 22:21 verseket Isten szavaiként idézi. Theophilus Autolycushoz című műve, 3. könyv, 9. fejezet, 114. oldal

Irenaeus, a lyoni (182–188) az Exodus 3:7–8-at Isten szavaiként idézi. Irenaeus: Az eretnekségek ellen, 4. könyv, 12.4. fejezet, 476. o.

Alexandriai Kelemen (Kr. u. 193–217/220) „Ő az is, aki Mózest tanítja, hogyan kell tanítónak lennie. Mert az Úr így szól: »Ha valaki vétkezik előttem, azt kitörlöm a könyvemből; de most menj, és vezesd ezt a népet arra a helyre, amelyet mondtam neked.«” (2Mózes 32:33,34) A Tanító, 1. könyv, 7. fejezet, 224. o. Lásd még: A Tanító, 1. könyv, 8. fejezet, 218. o., ahol a 2Mózes 3:8-at Szentírásnak nevezi.

Tertullianus (198–220) először a II. Mózes 3:17-et idézi, majd így szól: „Hasonlóképpen ugyanebben a II. Mózes könyvében:”, és idézi a II. Mózes 20:2, 22, 23-at. Scorpiace, 2. fejezet, 3. kötet, 634. o.

Tertullianus (Kr. u. 204/205) a II. Mózes 20:16 felét idézi. Öt könyv Marcion ellen, 4. könyv, 12. fejezet, 363. oldal

Hippolytus (Kr. u. 222–235/6) a Minden eretnekség cáfolata című mű 6. könyvének 10. fejezetében, 78. oldalon bírálja Simon túlzott allegorizálását a Teremtés könyvében és a Kivonulás könyvében, valamint a 11. fejezetben, 78. oldalon a Levitikus, a Számok könyve és a Deuteronómium allegorizálását

Origenész (Kr. u. 240) utal a Kivonulás, a Levitikus és a Számok könyvére. „A Szerelmesek énekéhez” című kommentár előszava, 47. o.

Origenész (Kr. u. 225–254) kommentárokat írt a Rómaiakhoz, a Teremtés könyvéhez, a Kivonulás könyvéhez, a Levitikushoz, a Józsué könyvéhez, az 1. Királyok könyvéhez, a Jeremiás könyvéhez és a Lukács evangéliumához

Novatianus (Kr. u. 250/4–256/7) „És bár a mennyei Szentírás gyakran emberi formába önti az isteni megjelenést, mint amikor azt mondja,” és idézi a Zsoltárok 34:15-öt, „vagy amikor azt mondja,” és idézi a Teremtés könyve 8:21-et, „vagy ahol Mózesnek átadják a kőtáblákat,” és idézi a Kivonulás könyve 31:18-at. „vagy amikor Izráel fiainak népét kiszabadítják Egyiptom földjéről” – és idézi a Zsoltárok 136:12-t – „vagy amikor azt mondja” – és idézi az Ézsaiás 1:20-at. Értekezés a Szentháromságról, 6. fejezet, 615. o.

Novatianus (Kr. u. 250/4–256/7) a 2. Mózes 4:13-at Mózes szavaiként idézi. A Szentháromságról szóló értekezés, 9. fejezet, 618. o.

A Novatianus elleni értekezés (kb. 246–258) 12. fejezet, 660. oldal idézi a II. Mózes 9:28-at.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) többek között a 12. értekezés harmadik könyvének 11., 13. és 113. pontjaiban idéz a II. Mózes könyvéből, és kijelenti, hogy az onnan származik.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) említi a II. Mózes könyvét a „Ciprián-értekezés” 12. értekezésének második könyvében, 15. fejezet, 521. oldal

Gregorius Thaumaturgus (Kr. u. 240–265) „És a Kivonulás könyvében ez áll, nemcsak arra az esetre utalva, amikor a barátunkét találjuk meg, hanem arra is, amikor az ellenségünket: »Mindenképpen vissza kell vinned azokat gazdájuk házába.«” Kánonikus levél, 4. kánon, 19. o.

Dionysius of Alexandria (kb. 246–256) az Exodus 12:30-ra utal az alexandriaiakhoz írt 12. levélben, 108. o.

Anatolius alexandriai (Kr. u. 270–280) „két Agathobulusról, akiket a Mestereknek neveztek, és a jeles Aristobulusról, aki a Hetvenek egyike volt, akik lefordították a héber szent és szent iratokat Ptolemaiosz Philadelphosz és apja számára, és Mózes törvényéről szóló exegetikai könyveit ugyanazon királyoknak ajánlotta. Ezek az írók, az Exodus kapcsán felmerülő egyes kérdések megoldásakor azt mondják, hogy mindenkinek egyformán kell” – Anatolius of Alexandria Húsvéti kánonja, 3. fejezet, 6. kötet, 147. o.

Adamantius (kb. 300) idézi a II. Mózes 20:13–15, 16-ot. Párbeszéd az igaz hitről, második rész, 15 b, 94. o.

Petaui Victorinus (304-ben vértanúhalált halt) a II. Mózes 24:8 felét idézi, mintha Mózes írta volna. „Kommentár a Jelenések könyvéhez”, 5. fejezet, 5. vers, 350. o.

Methodius az Olümposzról és Patarából (Kr. u. 270–311/312) idézi a II. Mózes 30:1–9-et, mint amit Ő [Isten] mond. A tíz szűz lakomája, 5. beszéd, 7. fejezet, 328. o.

Athanasius (318-ban) idézi a Teremtés könyve 1:6–11,29; a II. Mózes könyve 20:3; a Deuteronómium 6:4,5,13; a Zsoltárok 119:90; 146:7–9; 33:6 verseket a „A pogányok ellen” című mű 46. fejezetében, 28–29. oldalon.

Lactantius (kb. 303–320/325) utal a II. Mózes 23:20-ra. Az Isteni intézmények című mű 4. könyve, 10. fejezet, 108. oldal

A niceai zsinat utáni írók, akik hivatkoztak a II. Mózes könyvére

Eusebius Caesareai (318–339/340)

Aphrahat, a szíriai (337–345)

Hegemonius Sirmiumból (4. század), aki Archelaus (kb. 262–278) műveit fordította, utalásként idézi a Mózes második könyve 12:35-öt. Vitája Manesszel, 40. fejezet, 214. oldal

Hilarius, a poitiers-i (355–367/368)

Athanasius (367) a 39. húsvéti levél 4. fejezetében, 552. oldalon felsorolja az Ószövetség könyveit.

Efraim, a szíriai (Kr. u. 350–378) kommentárokat írt a Teremtés könyvéhez és a Kivonulás könyvéhez. (Nicene and Post-Nicene Fathers, második sorozat, 13. kötet, 125. o. [Bevezetés])

Kappadókiai Bazil (357–378/379) a Kivonulás könyvére szentírásként hivatkozik.

Jeruzsálemi Cirill (kb. 349–386) a 13. előadás 3. fejezetében, 82. oldalon azt mondja, hogy a II. Mózes 7:23-at Mózes írta.

Milánói Ambrus (370–390)

Nazianzi Gergely (330–391) utal a II. Mózes könyvére

Pacianus, a barcelonai (Kr. u. 342–379/392) azt mondja, hogy Isten Mózeshez szól, és idézi a II. Mózes 32:33-at. A bűnbánókról című művében, 5.1. fejezet, 75. oldal

Nüsszai Gergely (kb. 356–397)

Didymus, a vak (398) a II. Mózes 7:13,22-et idézi a II. Mózesből. Kommentár a Zakariás 7-hez, 147. o.

Rufinus (Kr. u. 374–406)

Epiphanius of Salamis (360–403) az Exodus 1:7-et idézi szentírásként. A Panarion 1. szakasz, 8. fejezet, 4–5. bekezdés, 25. oldal

János Aranyszájú (Kr. u. –407) az Exodus 17:12-re Mózes műveként hivatkozik, 14. kötet, János evangéliumához fűzött kommentár, 14. homília, 50. o.

Orosius/Hosius of Braga (414–418) utal a II. Mózes 6:23; 24:1; III. Mózes 10:1–2; IV. Mózes 3:2,4; I. Krónikák 6:3 versekre. Védelem a pelagiánusok ellen, 9. fejezet, 125. oldal

Karthágói zsinat (393–419)

Sulpicius Severus (Kr. u. 363–420) az Exodus in History című művének 1. kötete 13. fejezetében, 77. oldalán hivatkozik a II. Mózes 20:14-re

Jeromos (373–420) az Ószövetség könyveit tárgyalja. Kifejezetten kitér a Teremtés könyvére, a Kivonulás könyvére, a Levitikusra, a Számok könyvére, a Deuteronómiumra, a Tórára, a Jób könyvére, Jézusra, Nave [Józsué] fiára, a Bírók könyvére, a Rút könyvére, a Sámuel könyvére, a Királyok könyveire (2 könyv), a tizenkét prófétára, Hóseásra, Jóelre, Ámósra, Obádiásra, Jónásra, Mika, Nahum, Habakuk, Zefánia, Haggai, Zakariás, Malakiás, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Eszter, Ezsdrás, Nehémiás, 53. levél, 7–8. fejezet, 99–101. oldal.

Hippói Szent Ágoston (338–430) teljes kommentárt írt a Teremtés könyvéhez és egy kommentárt a Kivonulás könyvéhez.

Johannes Cassianus (félpelagiánus) (319–430)

Az eretnekek között

Az ebioniták a II. Mózes 33:20 egy részét idézik „a törvényként”. Klemens Ismeretei, 29. fejezet, 122. oldal

A pelagiánus eretnek, Mopsuesztiai Theodor (392–423/429) az Exodus 32:4-et idézi. Hóseás-kommentár, 2. fejezet, 45. oldal

K: Mit mond az Exodusban a „párhuzamos Pentateuch” (Holt-tengeri tekercs 4Q158)?

V: Íme egy kis rész belőle. Azok a szentírási helyek, amelyekre hivatkozik, dőlt betűvel szerepelnek. A fordítás a The Dead Sea Scrolls Study Edition 2. kötetének 307. oldaláról származik.

„2Móz 20:12–17 Tiszteld apádat és anyádat [hogy meghosszabbodjanak napjaid azon a földön, amelyet YHWH, a te Istened ad neked. Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne tégy] hamis tanúvallomást [a] felebarátod ellen. Ne kívánd a szomszédod feleségét, sem a házát, sem a szolgáját, sem a szolgálóleányát, sem a szamarát, sem semmit, ami a szomszédodé. És YHWH így szólt Mózeshez: 5Móz 5:30-31: Menj, és mondd meg nekik: Menjetek vissza [sátraitokba! Ti azonban maradjatok itt velem, mert elmagyarázom nektek az összes parancsolatot, a törvényeket] és a rendelkezéseket, amelyeket tanítanotok kell nekik, hogy azokat betartsák abban a földben, amelyet [nektek adok, hogy birtokolhassátok…] És a nép visszatért, mindenki a saját sátrába. Mózes azonban [YHWH] jelenlétében maradt.”

K: Melyek a fordítási eltérések a héber és a görög Septuaginta között az Exodusban?

V: Íme néhány példa a Kivonulás könyvének 1 213 verséből. A maszorétikus szöveg és a Septuaginta közötti eltérések bemutatásához az alábbiakban a 30. fejezetre koncentrálunk. Kivéve, ahol másképp jelöljük, az első mondat a maszorétikus szöveg (MT), a második pedig a Septuaginta (LXX).

Ex 1:5 „És mindazok a lelkek, akik Jákób ágyékából származtak, hetven lélek voltak, mivel József Egyiptomban volt.” (MT) vs. „De József Egyiptomban volt. És mindazok a lelkek, akik Jákóbtól születtek, hetvenöt voltak.” (Septuaginta) A Holt-tengeri tekercsek is 75 leszármazottról beszélnek. Az ApCsel 7:14-ben István 75 leszármazottról beszélt.

Ex 1:22 „született” vs. „hébernek született” (szamaritánus Pentateuch, Septuaginta és Targumok)

Ex 2:25 „[Isten] tudott róluk/törődött velük” vs. „[Isten] kinyilatkoztatta magát nekik” (Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete szerint a Septuaginta itt téved.)

Ex 3:6 „Én vagyok atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Mózes pedig elrejtette arcát, mert félt Istenre nézni.” (MT) vs. „Én vagyok atyád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene; Mózes pedig elfordította arcát, mert félt Istenre tekinteni.” (Septuaginta) vs. „Én vagyok atyáitok Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Mózes félelemtől remegett, és nem merte ránézni” (Samaritánus Pentateuch, ApCsel 7:32)

2Móz 3:19 „menjetek, hacsak nem kényszerít rá titeket erős kéz” vs. „menjetek, nem, nem erős kéz által” (Septuaginta, Vulgata)

2Móz 4:22 „elsőszülött fiam” vs. „saját népem” (szamaritánus Pentateuch)

Ex 8:22 „elkülöníteni/másképp kezelni” szemben a „csodálatos módon megkülönböztetni” kifejezéssel (az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete, 356. oldal szerint a Septuaginta fordítói itt félreértették a héber szót)

Ex 8:32 „a te népedre” vs. „a te népedből” (Septuaginta)

Ex 8:23 „megkülönböztetni” szemben a „megszabadítást/megváltást adni” kifejezéssel a Septuagintában és a Vulgatában.

Ex 9:32 A második gabonafajta héber neve, valószínűleg „emmer” szemben a Septuaginta „rozsa” kifejezésével, illetve a kopt változat „gyógynövények” kifejezésével. (Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete szerint az emmer gabonát megtalálták egyiptomi sírokban, míg a tönkölybúzát nem.)

Ex 12:22 „mosdótál” szemben a „küszöb” kifejezéssel

Ex 12:40 „Izráel fiai Egyiptomban laktak” (MT, Holt-tengeri tekercs 2Q2 (=2QExod(a)), ApCsel 7:6; 1Móz 15:13) szemben a „Izráel fiai Egyiptomban és Kánaánban laktak” (Septuaginta) és a „Izráel fiai és atyáik Egyiptomban és Kánaánban laktak” (szamaritánus Pentateuch) kifejezésekkel. Josephus, aki i. sz. 93–94 körül írta a Zsidók története 2.15.2 című művet, szintén azt állítja, hogy 215 évig voltak Egyiptomban, ami összhangban áll a szamaritánus Pentateuchussal és a Septuagintával. Josephus szerint ez 430 évvel azután történt, hogy Ábrahám Kanaánba érkezett. A 2Q2-ről bővebben lásd: http://dssenglishbible.com/scroll2Q2.htm.

2Móz 14:25 „eltávolította” vs. „elzárta/beragadt” (szamaritánus, Septuaginta, szír)

Ex 15:8 „az orrodból jövő lehelet” vs. „tőled jövő lehelet” (szamaritánus Pentateuch)

Ex 18:5 „kenyeret eszik” (MT, Septuaginta) vs. „kenyeret ajánl fel” (szír, Targumok, Vulgata)

Ex 18:12 „hoztak” (MT, Septuaginta) vs. „felajánlottak” (szír, Targum és Vulgata) Az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete, 413–414. oldal szerint a „hoztak” a helyes szó, a „felajánlottak” pedig csupán egy értelmezés volt.

Ex 19:18 „az egész hegy” szemben a „minden nép” kifejezéssel néhány héber kéziratban és a Septuagintában.

Ex 20:12 „…anyádat, hogy hosszú életed legyen” (MT) szemben a „…anyádat, hogy jól menjen sorod, és hosszú életed legyen a jó földön” (Septuaginta) kifejezéssel. A Deuteronomium 5:16-ban ez áll: „…anyádat, hogy hosszú életed legyen, és jól menjen sorod a földön”

Az Ex 20:17-et közvetlenül követi a Dt 11:29–30 és a 27:2b–3a,4–7, amelyek a szamaritánus Pentateuchban arra utasítják az izraelitákat, hogy a Gerizim-hegyen építsék fel a templomot.

Ex 20:18 A Nash-papiruszban a hatodik és a hetedik parancsolat helyet cserélt.

Ex 20:24 „azon a helyen, ahol a nevemet megjelentettem” szemben azzal, hogy „minden olyan helyen, ahol a nevemet megjelentetem” (szamaritánus Pentateuch)

Ex 22:8 „A ház ura járuljon elő Elohim elé” szemben azzal, hogy „A ház ura járuljon elő El elé” (Samaritánus Pentateuch) (The Anchor Bible Dictionary, 5. kötet, 938. o. Azt írja, hogy a szamaritánus Pentateuch „elkerüli a többistenhit bármilyen utalását: pl. a Masorétikus szövegben (MT) az ’elohim szóval szereplő többes számú állítmányokat (1Móz 20:13; 31:53; 35:7; 2Móz 22:8) egyes számúra változtatják.”) (A görög Septuagintában ez Theon.)

Ex 23:20 „Íme, angyalt küldök előtted, hogy őrizzen téged az úton, és elvezessen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem.” szemben azzal, hogy „És íme, angyalomat küldöm előtted, hogy elvezessen téged abba a földbe, amelyet neked elkészítettem.”

Ex 23:21 „Légy óvatos előtte, és hallgass az ő szavára! Ne lázadj ellene, mert nem fogja megbocsátani vétkeidet; mert az én nevem van benne.” vs. „Vigyázz magadra, és hallgass rá, és ne szegülj ellene; mert nem fog engedni neked, mert az én nevem van rajta.”

2Móz 23:25 „ő [Isten] megáldja” vs. „én megáldom” (Septuaginta, Vulgata)

2Móz 24:10 „És látták Izráel Istenét. … tisztaság” vs. „És látták azt a helyet, ahol Izráel Istene állt … tisztaság”

Ex 24:11 „Nem nyújtotta ki kezét Izráel fiainak nemesei felé. És látták Istent” szemben azzal, hogy „egyetlen egy sem hiányzott, és megjelentek Isten helyén”

Ex 28:23–28 szerepel a héber maszorétikus szövegben és a complutensi Septuagintában. A Holt-tengeri tekercs 4Q22 (=4QPaleoExodus(m)) a 28:22–24, 26–28, 30–43 versek töredékeit tartalmazza. Hiányzik a Septuaginta Vaticanus és Alexandrinus változatából.

Ex 29:9 „Áronra és fiaira” szemben a Septuaginta „rájuk” kifejezésével.

Ex 30:1 „Egy oltár, a tömjénégetés helye” szemben a Septuaginta „tömjénoltárával”.

Ex 30:1 „akácfa” szemben a Septuaginta „romolhatatlan fájával”.

Ex 30:6 „[az oltár] a függöny előtt” (MT, Septuaginta) szemben a „[az oltár] a függöny mögött” (szamaritánus Pentateuch)

Ex 30:12 „pusztítás” szemben a Septuaginta „pestis” kifejezésével

Ex 30:21 „lábuk, és nem halnak meg” szemben a „lábukat vízzel, valahányszor bemennek a bizonyság sátorába; vízzel mossák meg magukat, hogy ne haljanak meg.” (Lehet, hogy a Septuaginta fordítója véletlenül megismételte a sor egy részét.)

Ex 30:27,28 A Septuaginta négyszer hozzáadta: „és minden berendezési tárgyát”

Ex 30:35 „sózott, tiszta és szent” vs. „tiszta és szent munka” a Septuagintában

Ex 31:4-5 „réz és drágakövek vésése” szemben a „sárgaréz, kék, bíbor és fonott skarlát, valamint kőműves munkák” kifejezéssel

Ex 32:29 „Ma szenteljétek fel magatokat” szemben a „Ma felszenteltétek magatokat” kifejezéssel (görög, Vulgata)

Ex 33:16 „megkülönböztetettek” szemben a „dicsőítve lesznek” kifejezéssel (az Expositor’s Bible Commentary 2. kötete, 356. oldal szerint a Septuaginta fordítói itt félreértették a héber szót)

Irodalomjegyzék ehhez a kérdéshez: a héber fordítás Jay P. Green Literal Translation című művéből származik, a Septuaginta-fordítás pedig Sir Lancelot C.L. Brenton The Septuagint: Greek and English című fordításából. Felhasználásra került még az Expositor’s Bible Commentary, az Anchor Bible Dictionary 5. kötete, valamint a NASB, NIV, NKJV és NRSV Bibliák lábjegyzetei is.